Vass-korszak

Képes beszámoló a Kolozsvári Állami Magyar Színház kolumbiai turnéjáról.

 

"Őstermelők, forgalmazók és fogyasztók" a Versről!

Az Erdélyi Figyelő műsora.

 

Versünnep volt a Román Televízió Kolozsvári Stúdiójában. József Attila születésnapján 11 kortárs romániai magyar költemény "méretett meg" a versolvasók és előadók szubjektív mérlegén. Így lett a győztes maga a Vers, a nyertesek pedig mi mindannyian!

 

 

 

 

Először életemben távol ünnepeltem a Húsvétot mindattól, ami Székelyföldön, Erdélyben, tágabb értelemben a Kárpát-medencében Jézus kereszthalálának és föltámadásának ünnepkörét jelenti. Színházat játszani mentünk az indiánok földjére, Dél-Amerikába. Kolumbiában (még) egészen másról szól a Nagyhét és a Húsvétvasárnap, mint a hagyományait lassan megtagadó, vén és szenilis Európában. A Santa Semana idején itt valóban óvakodnak az alkoholtól. Én legalábbis nem találkoztam ájtatos megfontolásból dülöngélő meszticekkel. Az egyház tanítása szerinti böjtös önmegtartóztatásban talán ennél messzebbre is mennek, intim szokásaikról azonban állítólag itt valóban nem beszélnek az emberek. De nem festenek húsvéti tojást, nem is locsolkodnak – ezt egyenesen megmosolyogják, amikor mesélünk róla –, sőt: a húsvéti nyuszi sem ugrál a Cordillerra Oriental tövében. Az üzletekben hiánycikk a csokinyuszi meg a csokitojás, nem tűznek a szentképek mögé virágvasárnapi barkát, húsvét reggeléről pedig elmarad az ételszentelésről kosarakban hazahozott sonka meg a főtt tojás.

 

Van ellenben a híres bogotai Fernando Botero-gyüjteménynek jó kövér Krisztusa, keresztfán függő, melynek áldozatra szánt és megtöretett szent testével valóban jóllakik az ember fia. Nem humornak szántam az iménti mondatot, hiszen a telt alakú idomairól közismert kolumbiai szobrász és festő bogotai múzeumában hemzsegnek a látogatók, ingyenes belépővel fogyasztják az alkotások esetlen báját, elgondolkodtató szimbolikáját. Mi több: éppen ottlétünk idején kürtölte szét a világsajtó, hogy 2010-ben készült műveiből Botero újabb gazdag adományt tett szülővárosa, Medellín múzeumának: Viacrucis című, nagysikerű kiállítását, melynek központi témája az Abu Graib-i börtönök mellett éppen a Krisztus-passió, cakkompakk az Antioquiai Múzeum képtárára testálta, melynek így a világon a legnagyobb Botero-gyüjteménye lett.

 

A Keresztút és Krisztus-passió a legfontosab elemeit képezik a római katolikus egyház Nagypénteki szertartásainak. E napon ugyanis nem mutatnak be szentmisét. A harangok Rómába mennek, helyettük a Feltámadásig a kereplők siratják a kiszenvedett Krisztust. A Via Crucis, vagy Via Dolorosa tulajdonképpen egy fél kilóméternyi útvonal Jeruzsálem óvárosában, tele palesztinok és arabok tulajdonolta boltokkal, melyen egykor a megalázott Krisztus kitántorgott a Praetoriumból a Koponyák hegyére. Az Antonius Daza spanyol ferences szerzetes alkotta, régi szentes hagyományokon nyugvó keresztúti ájtatosság 14 állomása közül ma már valójában egyetlen sincs a szabadban. Ottjártamkor csak a Szent Sír-bazilikán belüli stációk körül hullott ránk az áldás, a Via Dolorosán uralkodó bazári forgatagban viszont könnyen útjukat tévesztték a befelé szándékolt, imádságos gondolatok.

 

Évekkel ezelőtt Rómában szintén megfordultam a Nagypéntek esti Via Crucis hagyományos útvonalán. Akkor sem a húsvéti szent időkben. Az ókereszténység tragikus kegyhelyének számító Colosseumtól a Palatinus-dombig tartó keresztút állomásait hagyományosan a Szentatya részvételével követhetik végig az Urbis et Orbis összesereglett zarándokai, turistái. Az ókori Róma pazar műemlékeit ilyenkor fáklyák és mécsesek erdeje világítja meg, a látvány és a Krisztus-gyászoló gyülekezet egyszerre fennséges és lenyűgöző.

 

Mégis azt hiszem, sehol másutt a világon nem élik meg mélységesebben a húsvéti misztériumokat, mint a sapnyol katolicizmus országaiban. Az ő körmeneteik és keresztúti szertartásaik őriztek meg legtöbbet a középkori körmenetek és passiójátékok monumentalitásából. A kínszenvedés útját járó Krisztus virágokkal és gyertyákkal gazdagon díszített, misztikus és művészi szoborkompozíciókban vonul végig a városok utcáin, hogy szó szerint felnyög alattuk a kövezet. A megváltó konstrukciókat cipelő, alkalomhoz öltözött kiválasztottak sok Cirenei Simonként szívesen veszik vállukra a hatalmas terhet és válnak évről évre boldog önkénteseivé a gyászos karneválnak. Imádkozik és lamentál a hullámzó tömeg. Olykor a magukat sanyargatók ostorozzák vétkeiket, hordozzák saját valóságos és nyomorúságos keresztjüket.

 

Nincs ez másként Koloumbiában sem, ahol minden bátorságomat összeszedve csatlakoztam föl a díszegyenruhás katonák százait, hívők és bámészkodók ezreit felsorakoztató Viernes Santo-napi ájtatossághoz, Bogota legrégibb főutcáján. Aki nem vett részt hasonló eseményen, elképzelni sem tudja, micsoda szenvedélyek buzognak föl ilyenkor a hívő emberekben. A hatalmas rendőri biztosítás mellett zajló látványos esemény hangulatát csak Fellini La strada-jának processziója, vagy az ebből ihletődő Coppola-féle Keresztapában fölelevenített San Gennaro-körmenet képsorai adhatják vissza valamelyest, élőben pedig a csíksomlyói pünkösdi zarándoklat.

 

 

Hogy mennyire káprázatos ez az ünnepkör Kolumbiában, álljon itt tanúbizonyságul néhány kép a sokszázból, amelyet a Bogotá érseke vezette Keresztúton készítettem, záróképnek pedig egy felvétel a húsvéti körmenetről, hagyományos köszöntés kíséretében: Felices Pasquas mindannyiunknak!

 

Fent, 5. kép: A kifogástalan díszegyenruhába bújtatott katonaság a nagypénteki gyászmenet méltóságát hangsúlyozza.

 

1. Fent, 6. kép: A Viacrucis drámai hőse, Kereszthordozó Krisztus lebeg végig a tömeg feje fölött.
2.  

Fent, 7. kép: Bogotá érseke, Jesús Rubén Salazar Gómez és díszkísérete.

 

Balra: Resurrección – hirdeti a húsvéti körmenet központi alkja, a Feltámadott Krisztus.

 

 

Kulisszabeszélgetés egy szerepvarázsról

(Megjelent a Brassói Lapok Inga c. magazinjának 4/2011-ik számában.)

 

             A Kolozsvári Magyar Opera huszonegy év után ismét műsorára tűzte Vajda János Thomas Mann novellája alapján írt Mario és a varázsló című egyfelvonásos operáját, amelyet 1990-ben Békés András rendezett a kolozsvári színpadra. Ezúttal Gombár Annamária rekonstruálta az akkori alkotói elképzelést. Az előadás nem nevezhető hagyományos operarendezésnek, hiszen több elemében erőteljes „színháziasság” érhető tetten – a színészi játékban, a szereplők színpadi mozgatásában – és ez az elmozdulás a teátrum irányába könnyebben fogyaszthatóvá teszi a történetet: az időérzékelés precíz, a jelenetek egymásutánisága is jól kitapintható ritmust követ.

 

Az előadás főszereplőjét, LACZKÓ VASS RÓBERT színészt kérdeztük a szerepformálásról, az eredeti novella és az operalibrettó közötti viszonyról, az előadásban elrejtett üzenetekről. A Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze folyamatosan együttműködik az ugyanabban az épületben működő operaintézeménnyel, ebben az előadásban pedig a  főszerepet, a várázsló Cipolla szerepét játssza.

 

 

Thomas Mann „tragikus úti élményként” határozza meg ezt a történetet. A kolozsvári operaelőadásban te hol látod ezt az úti élmény-jelleget, van-e erre utaló elem?

 

Ez attól is függ, hogy kinek a „tragikus úti élményéről” beszélünk. Vajon a két szerző – Thomass Mann, mint novellista, Vajda János pedig, mint komponista – csak elmesél egy tanulságos történetet, netán a saját élményeit fogalmazza meg a történet apropóján, esetleg a történetbeli szereplővel hasonul meg a cselekény során? Ugyanaz a helyzet, mint a Halál Velencében című novellával, nem véletlen szokták a két művet egy kötetben adni az olvasók kezébe. Nos, a Mario és a varázsló története egy jobb  sorsra érdemes művész élményeiről szól, aki sötét erőkkel kacérkodik, miközben még sötétebb erők gyűrik maguk alá. Rákényszerül arra, hogy aprópénzre váltsa szellemi kincseit egy olyan közegben, ahol ezt nem becsülik, és előítélettel kezelik az ő művészetét. Minden tudását és tehetségét latba kell vetnie ahhoz, hogy egyáltalán elfogadják, ezért nem önmagát bontakoztatja ki, hanem csak bizonyítani akar. Ez bizony tragikus élmény, már nem is élmény, hanem annak a hiánya.

 

Maradjunk még egy kicsit a novellánál: ott az általad megformált figura, Cavaliere Cipolla megjelenése szépen, módszeresen előkészített. Előbb a foglalkozása leírásával találkozunk: utazó virtuóz, mulattató művész, forzatore, illusionista és prestigiatóreként jelenik meg. Ez áll az előadás plakátján, amelyről az elbeszélés szól. Hogyan építetted be te ezeket az elemeket a szerepedbe? Lehet-e azt mondani, hogy valamelyik ezek közül túlsúlyba került a többihez képest?

 

Költő legyen a talpán, aki képes egy ilyen kaliberű regényt egyfelvonásos operalibrettóba sűríteni! Márpedig a Mario és a varázsló librettója remekmű a maga nemében. Mégis: aki csak a librettóban, a zene által ébresztett hangulatokban, az ütemekben és a frázisokban keresi a fogódzót, nem föltétlen az eredeti Cipollát hámozza majd ki az operából. És ez nem baj! Nyilván egy igényes alkotó – színész vagy énekes – veszi magának a fáradtságot, és legalábbis elolvassa, ha nem is értelmezi szerepe szempontjából Thomas Mann regényét, ez ugyanis az alapmű. Lám, a novellában szereplő plakát már az elején fölvázolja a figurát és ez nagy segítségére lehet a színésznek a szerepformálásban, még akkor is, ha nem lehet ebből mindent eljátszani. Van, ami önmagáért beszél, és van, amit kizárólag a játszó személynek kell tudnia, hogy aként fogalmazza meg az általa életre keltett figura külalakját, pszichológiáját, viselkedésmódját, gesztikáját, a múltját, a jelenét, adott esetben a jövőjét is. Már ha van jövője, hiszen ez esetben egy vérig tragikus hősről beszélünk, aki fizikailag is megsemmisül a történet végén – de ne feledjük, hogy a története bennünk tovább él, és ennek a jövőnek tudata magát a figurát is mozgathatja élete során.

Említetted az elején az úti élményt, ami determinál, hiszen egy cirkuszi mutatványosnak, egy illuzionistának, bűvésznek – vagy varázslónak, ahogyan a regény és az opera címkézi – változó helyszíneken, változó közrülmények között kell megtalálnia a hangot a közönségével, az egyensúlyt a közízlés és a saját művészete között. Ez bizony sátoros műfaj, eleve jó kiindulópont ahhoz, hogyan is formáljuk meg a figurát a színpadon. A hányattatás és hányódás, a sátoros, lakókocsis életmód gyakori velejárója, végső soron zsákutcája az alkohol. A mi Cipollánk is gyakran kortyol előadás közben, alkoholba fojtja keserűségét, az üvegből nyer spirituszt, hogy magas hőfokon égesse magát a színpadon. És nomen est omen, a Cipolla hagymát jelent olaszul. A hagyma  pedig csíp, az illata penetráns, a vele való bajlódás könnyfakasztó, viszont a héjat héj borítja, legbelül meg a nagy semmi van, ahogyan a büchneri hasonlatot maga Vajda is ütemekbe fogta később a Leonce és Léna operaváltozatában. Cipolláról is így szakadnak le a trükkök és a titkok, hogy legbelül egy üres és kiégett figurát találjunk.

De térjünk vissza az általad említett plakáthoz. A múlt század 30-as éveiben a műsoros esték plakátjairól mindig a sztárok mosolyogtak vissza a járókelőkre. Talán a moziplakátok őriztek meg ebből mindmáig valamit. Elég, ha megnézünk egy ilyen plakátot, máris van fogalmunk a figura külalakjáról. A regényben szintúgy, mint az operában Cipolla „csekély testi hibára” is hivatkozik, én azonban nem törekedtem arra, hogy végigsántikáljam az előadást, púpot növesszek vagy kampós orrot ragasszak magamnak, a testi hiba ugyanis bármi lehet és lelplezendő dolog volt akkor is, ma is az. Nem biztos, hogy ez a kulcs a figurához. De ha eszünkbe jut a mi híres illuzionistánk, Rodolfó a maga lenyalt hajával, angolbajuszával, a kissé Thomas Mannra is emlékeztető fejformájával és ábrázatával, no meg a szállóigévé vált huncut mondatával – „Csak a kezemet nézzék, vigyázat, csalok!” –, ez megoldhatja a dilemmánkat. Rodolfó kulturális jelenség volt, a jelmondata pedig sejteti a mindenkori bűvész lélektanát. Én kölcsönöztem tőle az ábrázatot és előszeretettel alkalmaztam a kéz- és tenyérhasználatát.

 

Érdekes, ahogy az opera és az alapjául szolgáló novella különbözik az időérzékelésben. Cipolla első mutatványa előtt megmagyarázza, hogy mit akar ebből az egészből kihozni és ez az akaraterőhöz kapcsolódik. Hogyan tudja az opera úgy bemutatni ezt a mutatványt, hogy mindaz, ami a novellában olyan szépen kibontott ok-okozati összefüggés, az a színpadon is kerekded legyen?

 

Vajda János operájának a zenei szövete és maga a rendkívül tömör librettó a novellának egy olyan keresztmetszetét adja, amelyhez a színésznek nem lehet és nem is szabad a színpadon hozzátenni vagy hozzágondolni az eredeti műből. ezt megtehette a felkészülés során. Meg sem kíséreltem, hogy bármit is beletömörítsek abból, amit én gondolok a prózai szövegről, annak helyzetkomikumiról vagy tragikumáról. Csakis a műből és az eredeti rendezés kibogozható irányelveiből építkeztem. És itt most gyorsan párhuzamot vonok két jelenség és két figura között. Ismerjük Szabó István filmjét, a Mephistót, amely dióhéjban arról szól, hogy egy torz és diktatórikus közhangulatban hogyan képes (vagy nem képes) túlélni egy alkotó és gondolkodó ember. Ugyanez játszódik le valamilyen formában Cipolla kapcsán is, hiszen ő a fasizmusba kényszerült bele művészként. Neki nem a fasiszta vezérrel kell konfrontálódnia, bár a Duce megjelenik említés szintjén az operában is, hanem azzal a vidéki kisszerűséggel, amelyben a fasizmus gyökeret ver. Az operában van is egy erre utaló vizuális elem: amikor a Ducét említi Cipolla, rögtön felpattan a közönsége és a birodalmi Rómától örökölt „salve” köszöntéssel tiszteleg. Cipolla, Mephistóval ellentétben, nem az ideológia propagátoraival szembesül, hanem annak fertőzöttjeivel és áldozataival, ővelük játszat kutyakomédiát. A tömörítés lényege itt például az, hogy nem akar megmutatni mindent sem a korszakból, sem a pattanásig feszülő helyzetből, hiszen egy-két erős utalás, jól konstruált frázis, villanó párbeszéd már determinálja a többit. Az opera cselekményében használt néhány egyszerű „varázselem” is úgy építi fel a figurát, hogy az egyszerűtől a bonyolultig, a pszichésen komplexig vezeti Cipollát és vele együtt a nézőt is anélkül, hogy a magukat a trükköket elemezni próbálná.

 

Egy korszerű jelenségre is utalnék az előadás kapcsán. Mert Cipolla előadáson belüli előadása, ugye, tulajdonképpen az ő performanszán gyanútlanul résztvevők kivesézésén alapul. Ugyanezt teszik korunkban a beszélgető-showk, amelyek – ahogy Cipolla is – nagyon figyelnek arra, hogy ebből a kivesézésből érdekfeszítő elődás kerekedjen ki, fölfelé íveljen a nézettség. Hová ékelődik be ebbe a képbe a Mario-epizód, amely valahogy kilóg a leleplezéssorozatból.

 

Ez értelmezés kérdése. Magának az operának tulajdonképpen két csúcspontja van: az egyikben Cipolla az úri kaszthoz tartozó Angiolieriné és Eleonora Duse viszonyát fejti föl a nézők előtt, és szembesíti titkával a médiumot, azaz Angiolierinét. A titok mibenléte mégis rejtély marad, a két nő közötti viszony bármilyen lehetett, a nézők piszkos fantáziája szerint bomlik tovább ez a történet. Angiolieriné mindenestre férjével együtt otthagyja az előadást. A Mario-történet is hasonló sztori, amelyben figyelembe kell vennünk, főként a szerepformálás kapcsán, hogy milyen személyes múltat képzelünk a figura mögé, illetve milyen személyes történetet hordozhat Mario, amelyet Cipolla nyilvánosan, a közönség előtt göngyölít majd le.

A beszélgetőshowkra vonatkozó párhuzamod egy nagyon fontos és érdekes vetületére mutat rá az előadásnak, mert a kettő lényege ugyanaz: a közönség szenzációkeltés általi rabul ejtése. Beszélhetnénk a „színház a színházban” jelenségről, de itt nem csak ez van, hanem ennél izgalmasabb is: „közönség a közönségben”. Cipolla a színpadon és a nézőtéren ülő közönségének egyaránt játszik. A színpadi közönségével kapcsolatba lép, sőt: provokálja őket. A valós nézőtéren ülők helyzete kényelmesebb, ők a rabul ejtett nézők: nem elszenvedői, csak szenzációra váró szemlélői a provokációknak, a velük való kapcsolattartás így közvetett, bár tettem arra kíséltetet egy-két frázis erejéig, hogy lebontsam a két nézőtér közötti láthatalan, negyedik falat. Örömömet lelném abban, ha tovább mehetnék, ha például a táncra kényszerítős jelenetben egyszer csak a nézőtéren ülők is táncra perdülnének. Egy másik előadásban ennek is meg lehetne találni a módját!

 

Azt mondod, a nézőtéri nézővel közvetetten kommunikál a történet. Én úgy látom, hogy ez a közvetettség nem is annyira egyértelmű, hiszen a mi kultúránkban a valóságshowk kineveltek az emberekben egy bizonyos vouyeurizmusra való hajlamot, ami átértelmezi a közvetettséget is. Ezért sem zárnám le ezt a kérdést azzal, hogy a hatás közvetett a színpadon túl amiatt, hogy fizikai közelség nincs színész és néző között. Mert, ugye, nagyszínpadi és nem stúdióelőadásról beszélünk ebben az esetben. De még így is…

 

Ha úgy vesszük, ez a történet a maga korának a valóságshowja. A különbség a mai és az akkori show között csupán annyi, hogy az egyikben van egy közvetítő erő, mondjuk a transzcendens - Cipolla varázsereje -, amely a közönség által érzékelt valóságot át képes emelni egy másik minőségbe. Ez a minőséget javító varázserő hiányzik a mai showműsorokból. Ma már nem is a mezítelent, hanem a csórét, a gusztustalan „való világot” látjuk. A „ki kivel és hányszor”-t, a nézettség növelésének érdekében. Cipolla nem erre világít rá, hanem arra, hogy van a valóságnak egy másik minősége, rejtett szférája, szegmense, amelyről mindenki tud, de amelyről senki nem beszél. Azt mutatja meg, hogy igenis lehet erről beszélni, mert az feloldhatja a feszültségeket. Végső soron erről szól mindkét kiemelt jelenet az előadásban: az Angiolieriné és Eleonora Duse, valamint a Cipolla és Mario titkait fölfejtő jelenet.

 

Amíg a színpadi történet egy határozott crescendót követ a végkifejlet felé, a fegyver eldördüléséig, addig az opera zenei anyaga bevallottan az ellentétes mozgást vállalja föl. Hogyan látod ennek a kétirányú mozgásnak a teremtő erejét és az összehangolását?

 

Amit te úgy érzékelsz a zenében, mint egy decrescendót, én azt másképp fogalmaznám meg. A történet zenei szövete szerintem egy nagyon okosan, következetesen komponált mestermű, egyszerre hat az agyra és a szívre. Az első rész rendkívül zaklatott, replikás, fülünknek is már-már idegen, és mindenképpen idegen attól a kortól is, amelyet a történet megjelenít. A közepe-vége felé azonban észrevétlen kisímul a kompozíció, megjelenik a rabul ejtő dallamvilág, kibomlanak a nagy érzelmekkel telített motívumok. Ezek az előadás csúcspontjai. Ekkor már nagy lélegzetvételű frázisokból, amolyan összefüggő zenei monológokból áll a mű, kevés benne a párbeszéd, jobban közelít a pszichéhez. A kezdet tehát a külvilág, a társadalom, a nézők zsibongását, zaklatottságát idézi, a kisímuló zene pedig a belsőnek, a pszichének a húrjain játszik.

 

A színpadi történetben a varázslat abban is megmutatkozik, hogy a két csúcsjelenet után úgy érezzük, tömérdek mindent megtudtunk, de mégsem tudtunk meg semmit. Talán a Mario-jelenetre hatványozottan igaz ez a kijelentés. A novella végén lefegyverzik a Cipollát lelövő Mariót, az előadásban nem: a zárókép a levegőbe emelt és ott megálló fegyver. Mi a történet üzenete egyik, illetve a másik esetben?

 

Fogas kérdés! Én úgy látom, hogy a történet lényegét tekintve mindegy, hogy lefegyverzik-e Mariót, vagy sem. Persze a kétféle üzenet színpadi értékében volna különbség, de a történet mindenképpen befejeződik Cipolla halálával. Ez a halál pedig annak a bizonysága, hogy egy kicsinyes világban aki tükröt, akár görbe tükröt mer tartani az emberek elé, azt sosem fogadja osztatlan lelkesedés. Úgy is fogalmazhatnák, hogy aki egy fejjel magasabbra nő a többieknél, ahhoz nem próbálnak meg felnőni a többiek, hanem levágják a fejét, hogy egyforma legyen ővelük. Ez történik Cipollával is. Beteljesedik a sorsa azáltal, hogy veszélyes játszmába kezd: megmutatja azt, amire pszichésen vagy intellektuálisan senki nem áll készen, sőt: ő maga is megmutatkozik. Kiszabadítja a szellemet a palackból, fölnyitja Pandora szelencéjét. Abban, hogy Mariót a végén lefegyverzik-e vagy sem, pusztán csak a világ két különböző hozzáállását láthatjuk. A mi változatunk számomra arról a megszokással vegyes döbbenetről szól, amivel manapság az erőszakot szemléljük. Azt, hogy egyre többen gondolják úgy, hogy sokmindent már csak erőszakkal lehet meg- vagy feloldani. A passzivitás egyelőre fölment a felelősségérzet alól, de törni hagyja azt a tükröt is, amelyben megláthatjuk saját magunkat, és amely a kényelmetlen és fájdalmas igazságokkal szembesítene. Mi pedig bebújunk saját csigaházunkba, és nem törődünk azzal, hogy mekkora drámák zajlanak le körülöttünk. És az utcán ma már a közvetlen közelünkben lopnak, csalnak, összevernek embereket, de senki nem siet a bajba jutottak segítségére, nem is foglal állást.

 

Minden titkot tudnunk kell, bele kell néznünk valamennyi görbe tükörbe? A színpadon eldördült fegyver jelentette végérvényességben én éppen azt az üzenetet látom, hogy bizonyos dolgokat meg kell hagynunk a maguk medrében. Mariónál ott van a fegyver, amellyel éppen ezt próbálja elérni: megakadályozni, hogy a titokról lekerüljön a lepel.

 

Érdemes elgondolkodni azon, hogy miért van ott Mariónál, ennél a tejfeles szájú kamasznál a fegyver, miért készült fegyverrel egy előadásra? Mert egy olyan korban játszódik a történet, amikor a suhancok zsebében is pisztolyok lapulnak, és az erőszak törvényei szerint a kényelmetlen helyzeteket így szokás megoldani? Az utca gyermekéről van itt szó, aki elegánsan öltözik és nagylegénynek állítja be magát? Ugye, a történetben megjelenik Mario mellett egy másik nagylegény is. Őt is megleckézteti Cipolla, de kettejük között a különbség a pszichológiai tartalom minőségében rejlik. Az egyik elég érett ahhoz, hogy megértse a leckét, ezért az ő története békésen zárul. Mario koránál fogva labilisabb – nála még a szerető tartása titkolni és nem elhencegni való dolog –, ezért az ő reakciója zsigeri és a fegyver elsütésében nyilvánul meg. Ezzel együtt az is igaz, hogy Cipolla túlfeszíti a húrt, ráadásul ezt egy kamasszal teszi, akiről pontosan tudja, hogy éretlen az ő manővereihez.

 

Milyen erőbedobást feltételezett részedről egy ennyire komplex zenedráma elsajátítása és eléneklése? Hiszen te elsősorban nem operaénekes, hanem színházi színész vagy, akiről – esteleg – az is feltételezhető, hogy alkalomszerűen találkozik egy ezzel a műfajjal.

 

Nem éppen véletlenszerű, hogy a zenével ilyen komoly barátságba kerültem. Az életem úgy alakult, hogy mindig is volt közöm hozzá. Képzett énekes persze nem vagyok a szónak abban az értelmében, hogy erről bárki bárhol hivatalos oklevelet állított volna ki. Jellemzően színházi közegben mozgok, és emelett operát is énekelek. Olykor klasszikus operákat, olykor modern zeneműveket. Az eddig énekelt szerepeim fele kortárs operához kötődik, valahogy mindig megtalálnak ezek a kegyetlen munkát igénylő partitúrák, melyek azért is érdekesek számomra, mert másmilyen pszichológiával, másmilyen frázisokban fogalmazzák meg azt, ami a klasszikus operákban zavarba ejtően gyönyörű, de zavarba ejtően hosszú áriák témáját képezi. Vajda János zenéje különösen is kedves a számomra, mert mindhárom operáját valamilyen formában végigénekeltem, talán egyedüliként. Előbb zöldfülűként a Kolozsvári Magyar Operában 2003-ban bemutatott Leonce és Léna című háromfelvonásos operában Valerio szerepét, aztán 2007-ben a Magyar Állami Operaháznak egy nagyon izgalmas ősbemutatóján, a Karnyónéban Kuruzs, alias Csokonai szerepét, amelyre maga Csokonai Vitéz ihlette Vajda Jánost. A Mario és a varázsló majdnem elérhetetlennek tűnő Vajda-mű volt a számomra, hiszen ez lényegében egy nagy lélegzetvételű zenés monodráma basszus hangra. Nem volt könnyű megbírkozni a mélységeivel egy lírai baritonnak. Ez külön érdekessége volt a felkészülésnek.

 

Hogyan látod te színházi színészként, illetve az operával folyamatosan együttműködő alkotóként Cipollának ama kijelentését, amelyet a színpadon is elénekelsz, amely a színházi ember egész életét is summázza, és amely így szól: „Csupán lelkem és szellemem erőivel győzöm le az életet, ami mindig annyit jelenti: legyőzni önmagam, és büszkén vallhatom, hogy a művelt közönség tiszteletét és érdeklődését munkámmal sikerült fölkeltenem”. Amikor ezt elénekled, megmozgatja-e a te legbensőbb, szerepen túli éned, vagy abban a pillanatban nem történik ilyen reflexió?

 

A lényegre tapintottál, az általad idézett frázist ugyanis majdnem szó szerint emelte át a regényből a librettista, nyilván okkal. Sok ehhez hasonló szöveghely van még, amelyet az ember saját magáénak érez, kóstolgatja, kielemezi otthon, ha erre nem adódik alkalom a munkafolyamat során. Ezt a szerepet én másvalaki után játszom el, így nagyon kevés idő állt rendelkezésemre, hogy a magam képére formáljam a figurát. Rákényszerültem arra, hogy „plakátmagányban” fejtsek meg nagyon sok mindent. Az előbb elmített szöveghely tipikusan olyan, amellyel az alkotó üzenhet a közönségének, saját magának és üzenhet azoknak is, akikkel együtt él és együtt dolgozik. A frázis úgy fogalmaz, hogy „...lelkem és szellemem erőivel győzöm le az életet, ami mindig azt jelenti: legyőzni önmagam.” Ez az alkotó folyamatról szól, amely ebben az esetben egy szerep megformálása volt, és folyamatosan szembesíti a színészt a saját kliséivel, túlzásaival, gátjaival. Ha nem is mindig lehet a gátakat átszakítani, valahogy mégis szervülni kell a történethez, melyben megmutathatunk valamit a saját gyengeségeinkből is: legyőzzük önmagunk.

A bántóan rövidre sikeredett próbafolyamat vége felé nagy elismerést kaptam az előadás karmesterétől: példaértékűnek ítélte a munkámat. Csavart egyet a lélekjelenlétemen és ez jólesett, annyi szent! Így ezt a példaértékűséget szeretném magamban még sokáig megőrizni.

 

Kérdezett: Bartha Réka

Találkoztam egy költeménnyel: Bowen monológja, sötétben a címe. Képmutató hétköznapjaink szabadságát vázolja benne Márton László. Fantasztikus erejű, felkavaró szabadság-élmény e vers a 90-es évek elejéről, mely a legsötéttebb diktatúrák mindenütt jelenvaló, brutális teljességét megörökítő nemzeti litániánkat, az Egy mondat a zsarnokságból címűt idézi. Ennek egyfajta remekbe szabott, önálló irodalmi értékkel bíró, sajátos üzenetet megfogalmazó parafrázisa, továbbgondolása.

  

 

Magam is elgondolkodtam azon, hogy március idusán, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ünnepén, a közmegegyezés szerint is talán a legfontosabb nemzeti ünnepünkön miért nem az ünnephez közvetlenül kapcsolódó írás az, ami megmozgat bennem valamit. Volna rá magyarázat, mégse fejtegessük. Messzire vezetne, miért legyünk ünneprontók? Annyi talán elegendő lesz, hogy számomra a Bowen-monológ a legszervesebb részének bizonyult az ünnep előestéjén meghitt környezetben és hangulatban zajló megemlékezésünknek, mellyel a hajdani (s a majdani?) nemzeti szabadság-vágyat egyetemesebb kontextusba helyeztük a köldöknéző csuhajkodásnál. Valahogy úgy, ahogy annak idején Petőfiék a Pilvaxban tehették, amelyet egyébként nem is Pilvaxnak, hanem csak Fillingernek nevezett a forradalmi társaság.

 

A Bowen-monológ talán ugyanúgy kordokumentum, akár az Egy mondat a zsarnokságról, 1956 nemzeti dala. Megszenvedett és nap, mint nap eltékozolt szabadságunk kordokumentuma. Távol áll Petőfi romantikus hevületétől. Vállaltan Illyés Gyula kultikus tisztelettel övezett versének monoton szerkesztését követi, a zsarnokság után ránk szabaduló, lényegében a zsarnokságból sarjadzó „szabadságnak” elemi nyelvi erővel megrajzolt kórképe a rendszerváltás közvetlen közelségéből, ahonnan származik. Mellesleg irodalmi csemege is, hiszen Illyés nagy kortársát is „megidézi”: Bowen egy X-beli börtöncellából ismerős, ahová Déry Tibor regényhőse, G. A. úr vetődik, egy mondatba szerkesztett verses monológját pedig a regény színpadi változatához írta Márton László.

 

Ha nem ismernénk Illyés Gyula borzongató költeményét a szabadság-élmény kozmikus méreteket öltő hiányáról – (melynek az idén 10 esztendős Terror Háza Múzeum kiállítótermeiből, szüleink és nagyszüleink  legsötétebb emlékezetéből kísért az ikonográfiája), talán az 1992-es Bowen-monológ is kevesebbet jelentene számunkra. Hiszen a szabadság-tautológiát, mint alapvetést („hol szabadság van, ott szabadság van”) kibontó Bowen-monológ a zsarnokságról szóló illyési vádirathoz képest, abból eredően fogalmazza meg döbbenetesen igaz állításait. Illyés hatalmas körmondatának hatására szabadságunkat a zsarnokság hiányában sejtjük, a Bowen-monológ viszont azzal szembesít, amivé a szabadság fajul. A zsarnoksággal ellentétben, mely a maga fortélyos félelmeivel összeköt – „mindenki szem a láncban” –, a szabadság a maga szintén fortélyos félelmeivel a szétesés felé mutat: „…ha megpróbálna bárki/ a szabadsággal szembeszállni,/ az a megtestesült szabadság.”  És most szabadság van, „középszerű és fantáziátlan”, ahol „minden szabad mindekivel szemben.” Ismerős, ugye? Hiszen a szabadosságnak megélt, a meg nem értett vagy súlyosan félreértett és félreértelmezett szabadságról szól, aki szónokol Brüsszelben, Budapesten és Csíkszentjehován egyaránt, és vörösbe gyullad a végeken a véleménydiktatúrájában tobzódó liberál-fasizmus, vagy a rögvalóságba talajgyökerező gyepű-radikál, közöttük pedig mi, célját, hitét és értékrendjét vesz(ej)tő, kiábrándult csendes többség. Petőfi lángoló soraiban megálmodott szabadságának tékozló örökösei.

 

Márton László:

Bowen monológja, sötétben

 

Hol szabadság van,

ott szabadság van

nemcsak az elpusztított tájban,

nemcsak a lelki félhomályban,

 

hol büntet s nem kitüntet

a csüggedõ tekintet,

nemcsak a parttalan vitákban,

nemcsak a promiszkuitásban

 

nyilvánosság elõtt s az ágyban,

a szállhatatlan szállodákban,

a jégveremben és az étteremben

és a vasúti menetrendben,

 

ott szabadság van

az orrban és a szájban,

az okozatban és az okban,

a felgyûlt szemétkupacokban,

 

mikre szabadon száll a döglégy,

ott a mulandóság: öröklét,

hol szabad a tárgyak esése,

mint az emelkedés esélye,

 

ott szabadság van

nemcsak a méltatlankodásban,

a társadalmi erjedésben,

a rémhírterjedésben,

 

a félelemben és a sérelemben,

ott minden szabad mindenkivel szemben:

hol szabadság van,

ott szabadság van

 

minden lerakódó mocsokban,

anyagokban s mûanyagokban,

abban, ahogy a ködbõl

ezerféle zaj bömböl,

 

abban, hogy mi sem titkos:

tudható, ki mit dugdos;

hol szabadság van,

ott szabadság van

 

nemcsak a nagybetûs címekben,

a célzatos újságcikkekben,

és nemcsak abban, hogy a hátsó

gondolatok mögül kilátszó

 

leghátsók mögül egyik-másik

gondolatlanság is kilátszik:

hol szabadság van,

ott szabadság van

 

az áram- és a gázszolgáltatásban

és minden málladozó házban,

a szerzõdések betûjében,

az ígéretben és a szószegésben,

 

abban, ahogy felnõ a gyermek,

akit szülei nem nevelnek;

hol szabadság van,

ott szabadság van

 

a részletekben s a totalitásban,

a bármirõl hihetõ jóban,

apátiában és agresszióban,

 

az elzárt olajvezetékben,

a mûholdakkal figyelt égben,

az értelmetlen mondatokban,

a szótövekben és ragokban,

 

a teljes bizonytalanságban,

a levegõnek mondott mérgesgázban;

szabadságot világít át a röntgen,

szabadság van a börtönökben,

 

hol szabad szabályok lakolnak,

kiknek a mánál szabadabb a holnap,

s ha megpróbálna bárki

a szabadsággal szembeszállni,

 

az a megtestesült szabadság,

melyért az életüket adták

oly sokan; és most szabadság van,

középszerû, fantáziátlan,

 

s mint a beton, olyan tömör lesz,

megízleled és megcsömörlesz,

de nem menekszel tõle mégse,

mert nincsen se hossza, se vége,

 

te is egy darab szabadság vagy,

s ha meghalsz, a szabadság rádfagy:

õ mondja meg, mi lettél,

hírtelenebb hírednél.

 

A látogatók előtt a restauráció különböző fázisaiban is nyitva álló székesegyház belső tereiben méltóságteljes csend uralkodik. A  katolikus Hunyadi János, a református Bethlen Gábor és az unitárius János Zsigmond révén ez Erdély ökumenikus nekropolisza. Gyönyörű szarkofágjai magukon viselik a tettleges rombolás nyomait, a nagy halottak földi maradványai pedig javarészt a szétszóratás sorsára jutottak. Bizonyos értelemben mégis a székesegyház falai között lelt végső nyugalomra Hunyadi László, Martinuzzi Fráter György, Izabella királyné, Báthory Endre bíboros-fejedelem, Bocskai István, I. Rákóczi György és a székes püspökök egész sora, köztük a boldog emlékezetű Márton Áron. Valahányszor erre járok, az ő szobrát képzelem a főbejárat mellé. Szász János atyától, az egyházmegyei központ gazdasági igazgatójától tudom, hogy sokak fejében megfordult már az ötlet, egyszer talán kivitelezhető is lesz a közeljövőben. Megérdemelné, hiszen a székely püspök Gyulafehérvárnak és egész Erdélynek eleven lelkiismerete volt a diktatúrák idején. Addig is az egyházi tulajdonban lévő tágas tér helyén árkok ásítoznak a székesegyház előtt. Csőrepedés miatt indult a kubikolás, régészeti szenzáció lett a végeredmény, avat be a titokba Szász atya. Ha végső bizonyosságot nyer, ami ma még csak sejtés, Erdély talán legkorábbi keresztény emléke bukkant elő a székesegyház tőszomszédságában, és ez felbecsülhetetlen érték. A X. századi templom alapjai nagy valószínűséggel a honfoglaló magyarság találkozásának tanúi a kereszténységgel. Szinte mellékes, hogy azt egykor a bizánci keresztség jegyében emelték a gyula parancsára, vagy évtizedekkel később István király új egyházmegyéjének volt a keleti rítust is kiszolgáló központja. Kövei drámai bizonyosságát adják annak a dilemmának, amely a nagy királyt emésztette, mielőtt végérvényesen a Nyugattal kötötte össze népének a sorsát.

 

Fehérvár újjászületése

 

Adódik a kérdés: válságos időkben honnan annyi pénz, hogy itt, Köztes-Európa kevésbé jól teljesítő szegletében egy egész Várnegyedet rekord idő alatt rekonstruálni lehessen? Gyulafehérvárnak viszonylag jól teljesítő könnyű- és élelmiszeripara van, a környéken több multinacionális vállalat biztosít egyfajta regionális gazdasági fejlődést. Jelentős összegeket azonban a város költségvetéséből nem lehet elkülöníteni a milliárdokat felemésztő rekonstrukcióra. Kezdetben a legkülönfélébb támogatókat nyerték meg a gigászi vállalkozásnak, adott esetben Japánból vagy Norvégiából. Ma már komoly csapatmunkával igyekeznek az EU-s pénzalapokat pályázatokkal megcsapolni. Gyulafehérvár így abszolút rekorder lett Romániában a lehívott pénzösszegek tekintetében.

A történelmi városközpont rekonstrukciójával foglalkozó szakemberekben gyakran fölmerül a kérdés: múzeumot vagy közösségi tereket hoznak létre? A Várnegyed nagyrésze egészen a közelmúltig zárva volt a nyilvánosság előtt, az impozáns épületeket ugyanis a román haderők birtokolták, és annyira siralmas állapotba jutottak, hogy szinte zavarba ejtő most a változás. A város betelepített és panelekbe gyömöszölt lakóinak fogalmuk sem volt, hol is élnek tulajdonképpen, közösségi érdeklődés hiányában pedig a város vezetőségének sem volt könnyű visszaszerezni a kisajátított épületeket. A gyulafehérvári lakosok ma már igencsak büszkék a megszépülő Várnegyedre. Nyugatias identitás-tudatot kölcsönöz nekik a látványos fejlődés, ugyanúgy ragaszkodnak a csodához, mint a szebeniek a Nagypiachoz, a brassóiak a Fekete templomhoz, a kolozsváriak pedig a Mátyás-szoborhoz. Lent, a városban – fönt, a Várnegyedben – mondogatják, minőségi különbséget is kifejezve szóhasználatukkal. A mostani ragaszkodást látva szinte hihetetlen, hogy az egylejes bankón is megcsodálható Nicolae Iorga történész egykor azt szerette volna, ha az egész Várnegyedet eldózerolnák a föld színéről, nyoma se maradjon a múltnak. Nem tudni, mi az igazság a városi legenda körül, de híven szemlélteti, mennyit fejlődött azóta a közgondolkodás. Persze mindenki más igazságot vél fölfedezni ebben a fantasztikus múlttal és óriási turisztikai potenciállal rendelkező városban. Van, aki „az Egyesülés városába” látogat és római gyökereire kíváncsi, van, akit az Árpád-kori katedrális vagy az impozáns Vauban-erőd hoz lázba és van, aki egyszerűen csak gyönyörűségét leli a történelemmel telített légkörben, esetleg a mundérba bújtatott ismerősén mulat.

A Várnegyedhez ugyanis díszőrség dukál, melynek egy része tartalékos állományból verbuválódik. Többen is a Várnegyed laktanyáiban őrizték a hazát, mielőtt magukra ötlötték a III. Károly-korabeli mundért. Ők a tüzérek, akik szombatonként elsütik az ágyúkat az odasereglett bámészkodók tiszteletére. A többiek, a munkanélküliségből jöttek lelkesen gyakorlatoznak az erődítmény stratégiai pontjain a lassan, de biztosan gyarapodó turisták örömére. Gárdistának lenni tisztességesen fizetett közalkalmazotti státus, jóval többet lehet keresni jelmezben, mint pályakezdő tanárként vagy kórházi ápolóként. Szívesen elbeszélgetnek az arrajárókkal, fényképezkednek velük és eligazítják őket a Kapuk útvonalán, a szakmai titoktartás azonban őket is kötelezi, csak titokban nyilatkoznak arról, hogyan is lesz valakiből gárdista „Károlyfehérváron”. Előbb egy jelentkezési lapot kell kitölteni, majd elbeszélgetnek a jelentkezővel, és alkalmasság esetén egy hét alatt kell elsajátítani mindent, a ruha viselésétől a fegyverhordáson át a turistákkal való bánásmódig. És nagyvonalakban végre megtanulnak egyet-mást a városuk történetéből.

 

Megjelent a Magyar Földrajzi Társaság magazinjának, A Földgömbnek 2011. decemberi számában.

http://ebolt.afoldgomb.hu/index.php?option=com_virtuemart&category_id=1&Itemid=2&page=shop.product_details&flypage=flypage.tpl&product_id=135

Magyar sziget

 

Azt hinnénk, a Várnegyeden kívül egyéb látnivaló nem is akad Gyulafehérváron, ám néhány impozáns középület még itt ragadt a XIX. századból. A város egykori zsinagógája is tartja magát a szocreál szorításában. Kapui zárva vannak, nem kerül tizenegy férfiember, aki működtetni tudná. De nem zsúfolódik a magyarság sem a város különböző pontjain szerénykedő kisebb katolikus templomokban. Bocskai István idején a városi jegyzőkönyvek fennmaradt példányai szerint Gyulafehérvár összes tanácsosa magyar nemzetiségű volt, a város bírájával együtt. A Rákóczi-szabadságharc bukását követően azonban a lakosság nemzetiségi összetétele gyökeresen megváltozott. Ekkoriban épült ki a Vauban-típusú csillagerőd hatalmas bástyáival és gyönyörű diadalkapuival, melyek a Habsburg-birodalom erejét és dicsőségét hirdették a császár és király nevét viselő Károlyfehérváron. Ma már alig hallani magyar szót a városban, azt is csak a székesegyházban zajló liturgiákon és a római katolikus érsekség vonzáskörében működő, székely szeminaristáktól hangos egyetemi rangú papneveldében, a kántoriskolának is becézett Gróf Mailáth Gusztáv Károly Teológiai Líceumban és a Caritas segélyszervezet irodáiban. Az államosított püspökségi könyvtárnak otthont adó Batthyaneum és a két székesegyház közötti kis utcák ingatlanai visszakerültek jogos tulajdonosukhoz, újabbak is épültek, így igazi magyar szigetet jelentenek a mindössze 2-3 százléknyi magyarajkú lakossággal rendelkező megyeszékhelyen.

 

A „magyar sziget” zegzugos belsejében dr. Gál László iskolaigazgató és Köllő Tibor prefektus kalauzol. A teológusokat kiszolgáló épületrészeket, a Qumránt, a Jerikót, a Texas-t régebbről ismerem, több gyerekkori pajtásom landolt egykor a kántoriskolában, onnan pedig a papneveldében. Most is katonás rend uralkodik itt, a bentlakásos fiúiskola bútorzata viszont jócskán megérett a cserére. A Mailáth Líceum az egyetlen magyar tannyelvű középiskola a környéken, ezeréves hagyományt vállal és kamatoztat: Erdély legrégebbi, káptalani iskolájának örököse. A névadó püspök magánvagyonából építtetett impozáns főgimnáziumi épületet a XX. század elején, ebben azonban már az 1918. December 1. Egyetem karai működnek, a rektori hivatal pedig a romjaiból rekonstruált Apor-palotába költözött.

A „kántoriskola” legendás menedéke volt az egyházi nevelést választó szülőknek és diákoknak a diktatúra idején. Ez volt ugyanis a pártállami korszak egyetlen magániskolája Erdélyben, mely nem adhatott érettségi diplomát, mégis párhuzamos osztályokkal működött a püspöki palota épületszárnyába zsúfolódva. Márton Áron személye külön vonzerőt jelentett ekkoriban. A diákok toborzása ma már komoly fejtörést okoz a kis létszámú, lelkes tantestületnek, teszik ezt mégis anélkül, hogy a környék még önállóan létező magyar iskoláit gyengítenék. Néhány éve még alig volt itt pár ásvány és szemléltető eszköz, ma viszont komoly digitális eszközökkel fölszerelt laboratóriumaik vannak, amelyek a matematika-fizika szakirányú képzést is lehetővé tennék. Magyarul tanuló román anyanyelvűek is megfordulnak itt, amit az iskola igazgatója különös büszkeséggel emleget.

 

Millenáris büszkeség, hétköznapi gondok

 

Gyulafehérvár és egész Erdély legértékesebb műemléke, a Szent Mihály-székesegyház döntő módon határozta meg a város és az egyházmegye életét. A Szent István alapította püspökségek főtemplomai közül ez az egyetlen, amely viszonylagos épségben és gyökeres beavatkozások nélkül, csupán funkcionális rá- és hozzáépítésekkel kiegészülve vészelte át az elmúlt közel ezer évet. Egy olyan Árpád-kori szerkezet, amilyennel ma már jóformán sehol sem találkozunk a Kárpát-medencében. A párizsi Notre Dame-mal egyidős katedrális külső és belső részleteiben életre szóló történelemkönyv azoknak, akik a kövek nyelvén olvasni tudnak. Falainak titkai, szobrai, pompás domborművei, díszes kapuzatai, románkori, gótikus, reneszánsz és barokk épületrészei külön-külön is tanulmányt érdemelnének. A félköríves záródású, korábbi háromhajós bazilika keresztelőkápolnájának alapjai szépen rajzolódnak ki a székesegyház padozatában. Valószínűleg ennek a bazilikának a faragott köve lehetett a legizgalmasabb románkori emlék, egy félköríves Maiestas Domini-dombormű, melyet egész egyszerűen megfordítottak és a hátlapjára másodszor is ráfaragták a témát, hogy ez képezze később a fejedelmi kapu lunettáját.

Az egykori bazilikánál sokkal mutatósabb és jóval terjedelmesebb székesegyház első pusztulását a tatárjárás hozta. Rogerius váradi kanonok döbbenetes beszámolója szerint a romos templom környéke tele volt az ide menekült lakosság tetemeivel. De pusztították értékeit a főhatóságot nem tűrő szászok, az erre portyázó törökök és martalócaik, vagy éppen Vitéz Mihály zsoldosai is. No meg az évszázadok, amelyek nem múltak el nyomtalanul a székesegyház fölött. Ez a 2009-ben helyreállított Lászay-kápolnán látszik meg leginkább. Az erdélyi reneszánsz gyöngyszemeként ismert épületrész egykor talán ravatalozó lehetett, a névadó kanonok egy románkori portikuszt alakíttatott át kápolnává, mely hálóboltozatával gótikus jegyeket is őriz, homlokzatát és belső kapuzatát azonban az itáliai divat szerint faragták. A legszigorúbb műemlékvédelmi szabályok szerint dolgozó restaurátorok annyit konzerváltak, amennyi ránk maradt, a díszítmények egy részéről így már csak sejteni lehet, mit is ábrázoltak valójában.

A székesegyház rekonstrukciós munkálatainak XX. századi története pozitív és negatív tanulságokkal egyaránt szolgál. Az 1900-as évek elején állami támogatással zajlott a felújítás. Möller István régész akkor tudományosan is megalapozott, magas színvonalú felújítást végzett csapatával. A kommunizmus idején zajló belső munkálatokkal aztán sikerült az általa létrehozott lapidáriumot a nyilvánosság elől teljesen elzárni, s ezzel reménytelen állapotba juttatni. A kárt később lelkes magyarországi régészek hozták helyre, már az 1989-es rendszerváltást követően. A húsz éve zajló teljes rekonstrukció szintén szakszerűtlen munkával indult, ma viszont a sok pénzt felemésztő kutatásokkal és régészeti feltárásokkal párhuzamosan zajló munkálatoknak neves szakemberekből álló felügyelő bizottsága és saját építészmérnöke van. Sikerült elindítani az érseki palota felújítását is, mi több: egyházművészeti múzeum is létesült, amely az ezeréves erdélyi katolicizmushoz köthető műalkotások – például a XIV. századi Tordatúri Madonna – mellett a válságos állapotban lévő szórványvidéki templomok és rendházak műkincseinek új otthona, menedéke lehet. A pénzügyi források mintha bőségesebbek volnának, az eredmény pedig önmagáért beszél akkor is, ha nem sikerült a székesegyházat a millenáris ünnepségek idejére (2009) újjávarázsolni.

 

Megjelent a Magyar Földrajzi Társaság magazinjának, A Földgömbnek 2011. decemberi számában.

http://ebolt.afoldgomb.hu/index.php?option=com_virtuemart&category_id=1&Itemid=2&page=shop.product_details&flypage=flypage.tpl&product_id=135

Kettős identitás

 

Gyulafehérvár, a Szent István alapította püspöki székhely, az erdélyi fejedelmi város és a román unionista törekvések célállomása számtalan arcával mutatkozik meg az odalátogatónak. Legalább annyival, ahányféleképpen a nevét jegyezték, mióta 955-ben „Gyula dux Civitatem Albam in Ereel” névalakban először dokumentálták egy korabeli magyar méltóság székvárosaként. A román történetírás fősodra természetesen a dáko-román etnogenézis elméletének alárendelve kezeli az Apulum nevű római castrum és település kérdését. Az egykori Dacia provinciában kiépülő római adminisztráció fontos állomása volt Apulum, a régészeti feltárások pedig egyértelművé tették, hogy a történelmi városmag és az ezt keretbe foglaló XVII. századi Vauban-erőd, Gyulafehérvár európai jelentőségű történeti-építészeti műemlék-együttese gyakorlatilag a római település romjain épült fel. Kontinuitás azonban alig van a kettő között. A fehér mészkőből épült római kori falmaradványok miatt az itt letelepedő szlávok Belgrádnak, azaz „Fehérvárnak” nevezték el a maguk telepét – a román szóhasználat is így ismerte sokáig! –, az Albensis Ultrasilvanus, Albe Transilvane, Alba Julia, Feyrvar, Weissenburg, Gyula Fehérvár vagy éppen Karlsburg névalakok pedig már semmilyen formában sem emlékeztetnek az  Apulumra.

Gyulafehérvár csak a magyar királyság adminisztrációs és egyházszervezeti kiépülésével emelkedik székvárosi rangra, miután az országalapító megtöri az erdélyi gyulák ellenállását. Székesfehérvár (Alba Regia) után a második fontosabb hatalmi központ a Szent Istváni Magyarországon, itt épül fel az „episcopus Ultrasylvanus” első székesegyháza. Jelentőségét az is jelzi, hogy Koppány vezér felnégyelt testének egyik darabját a hagyomány szerint elrettentésül éppen a gyulafehérvári kapura tűzik ki. Minderről persze semmit sem tudnak a város mai lakói. Tettem egy kísérletet arra, hogy románul alig beszélő turistának adva ki magam a látnivalókról kérdezzek egy taxisofőrt. Szó esett a Várnegyedben álló Vitéz Mihály lovasszobráról, az Egyesülés Múzeumáról, a nemzeti pompával ünnepelt december elsejékről, ágyúkról, kínzókamráról, uniformisban feszengő gárdistákról és a két katedrális – a katolikus meg az ortodox – harangtornyainak magassági vetélkedéséről. A város virágkorának nagy történelmi alakjairól, a román hősnek is tekintett Hunyadi Jánosról, Bethlen Gáborról és az Oszmán Birodalom vazallusaként gyakorlatilag független Erdély innen kormányzó fejedelmeinek soráról viszont semmi. Nem elhallgatásról, csupán egy szelektív ismeretanyagból gyúrt hézagos identitásról van szó, amelyre már lehet büszkének lenni. Gyulafehérvár ugyanis a román történelem nagy jelentőséggel bíró eseményeinek is színhelye volt. Vitéz Mihály vajdát 1600-ban országgyűlésen ismerték el itt császári helytartónak. (Részletkérdés, hogy Erdély, Havasalföld és Moldva kérészéletű perszonálunióját nem ő, hanem egy erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond valósította meg először,1595-ben.) A fehérvári metropolia pecsétjével itt hitelesítették 1698-ban az erdélyi „román egyház” csatlakozását Rómához, később itt végezték ki a Horea-féle parasztfelkelés vezetőit 1785-ben, végül itt mondták ki 1918. december 1-jén Erdély egyesülését Óromániával. Az uniós törekvéseikben és az erdélyi románság felemelkedésében oly nagy szerepet játszó görög-katolikus egyházzal paradox módon rendkívül mostohán bánt el a román állam. Az egyházat a kommunisták törvényen kívülre helyezték, papjait és püspökeit bebörtönözték, híveit az ortodoxiára kényszerítették, templomain, vagyonán és ingatlanain az ortodox egyház és a román állam osztoztak, a teljeskörű rehabilitáció pedig valószínűleg soha nem valósul meg.

 

Város és lakói

 

Gyulafehérvár mai arculata szélsőséges eklektikát mutat. A Várnegyed ellenében agresszíven tömörülő toronyblokkok és az utóbbi két évtized rossz ízlésű, jellegtelen üvegpalotái rondítják a települést nagyvárosiasra. Mindemellett Gyulafehérvár egy poros, csendes vidéki város hangulatát árasztja. Nem kis malíciával nevezi odavetődött ismerősöm „hízott falunak”, amelynek forgalmán bármikor átgyalogolhatunk anélkül, hogy a biztonsággal törődni kellene: lassúsága képes megakasztani az idő múlását az egyetlen körforgalomban. Van belőlük persze több is, ám azt magam is tapasztalom, hogy az AB (Alba, vagyis Fehér) jelzésű autókat valahogy fokozott óvatossággal előzik a közutakon. Az Erdély más tájegységeiről származók nemes egyszerűséggel „albánoknak” becézik az egyébként szorgalmas, jóravaló mócokat. A falusias környezetből jellegtelen panelekbe költöztetett földművesek eredeti módon adaptálódnak a városi környezethez. Alig van olyan tömbház, amelynek földszintjéhez ne toldottak volna valamilyen butikot, ezáltal a szürke lakópark hangulata bazárszerűvé válik. Olcsó kínai bolt, gyógyszertár, talponálló, zöldséges, használtruha-kereskedés, valutaváltó sorakoznak a panelek alján, a forgalmasabb sarki bódékban túrós buktát, sósperecet és ízletes káposztás palacsintát kínálnak. Az Egyesülés terén ormótlan artézi kút köpköd alkalmanként a balkáni futurizmus jegyében, és ilyenkor kifejezetten komikus látványosságnak számít. A Várnegyeddel farkasszemet néző szimmetrikus lakótömbök árnyékában húzódik a város egyetlen gyalogos övezete.  Márkás „cuccokba” gyömöszölt, hangoskodó fiatalok ücsörögnek a teraszain, okostelefonjaikat piszkálják és furcsa koktélokat szürcsölnek. S mint Erdély nagyobb városaiban bárhol, gyakran találkozunk itt is kolduló szerzetesekkel. Apró szentes bóvlikat kínálnak eladásra. Többnyire vidéki templomok és kolostorok építési vagy felújítási költségeihez gyűjtenek adományokat, jellemzően a Regátba. A Román Ortodox Egyház erdélyi terjeszkedése nem küszködik pénzhiánnyal, az egyház költségvetésének jelentős hányadát fordítják a bizánci jelleget és a vasbeton-korszakot sajátos módon elegyítő, robusztus templomok emelésére, gyakran a legszűkebb történelmi környezetbe szuszakolva. Gyulafehérváron sincs ez másként. Az országegyesítés lázában emelt Koronázás katedrálisának harangtornyát már 1922-ben úgy alakították ki, hogy bár jóval alacsonyabb a szomszédos Szent Mihály-székesegyház tornyánál, az optikai csalásnak köszönhetően mégis dominálja azt. Építészeti jellegét tekintve nagyon emlékeztet az Ókirályság fejedelmi templomaira, karbantartására nagyobb gondot fordítottak ezidáig, mint a város bármely műemlék-épületére. Kerengőjén a városban zajló feltárások és rekonstrukciók faragott kőanyagának jelentős hányada lelt menedékre, köztük botorkálni külön izgalmakkal kecsegtet. (Folytatjuk.)

 

Megjelent a Magyar Földrajzi Társaság magazinjának, A Földgömbnek 2011. decemberi számában.

http://ebolt.afoldgomb.hu/index.php?option=com_virtuemart&category_id=1&Itemid=2&page=shop.product_details&flypage=flypage.tpl&product_id=135

„Csak a kezemet figyeljék, mert csalok!” – ismételgette konokul Rodolfó, minden idők legnagyobb magyar bűvész-zsenije, miközben észrevétlenül forgatta ki gyanútlan közönsége zsebeit és látványos trükköket dörgölt az orruk alá. (Nagyjából ezerfélével rukkolhatott elő bármikor, színpadképesen.) Ő volt a becsületes „zsebtolvaj”, aki nyomozók jelenlétében lopkodta végig a pesti 6-os villamost, hogy a polgári nyomorúságból kiemelkedjen, és megcsinálja magát. „Még egyszer mutatom, hogy csinálom, nem csoda!” – mosolygott angolbajusza mögül, a nézők pedig egyre jobban belecsavarodtak az ámulatba – és egyre kiszolgáltatottabbakká váltak Rodolfo kézügyességének. Ismerős a módszer? A „tiszta kezek” és „üvegzsebek” módszere ez, azzal a különbséggel, hogy míg Rodolfó műsoros estéin az elcsent irattárcák, lecsatolt zsebórák és megcsapolt gondolatok végül mindig általános derültség és taps közepette kerültek, térültek vissza tulajdonosaikhoz, hétköznapjaink ügyeskedőinek sikerül tiszta kezekkel és üvegzsebekkel is vagyonokat tüntetni el. A mások vagyonát, persze. Trükkjeik válogatottak, mint a cigánylegények: paragrafusok és lábjegyzetek, nyilatkozatok és közlemények, járulékok, illetékek, tőzsdeindex és kamatlábak, hitelminősítés, országjelentés, államadósság és devizakötvények… Ez utóbbiaknak olyan bájos nevük van, mint yankee, szamuráj, shogun, matrjoska, panda, bulldog, kenguru. Nem átverés a kenguru, csak ugrálni kell tudni jól fejlett kamatlábakon, lehetőleg nem üres erszénnyel, különben jön a bulldog és a hátsónkba mar, jön a yankee, golyót ereszt belénk, jön a szamuráj és felaprít, elfogyunk, mint a matrjoska-babák.

 

Efajta gondolatokkal és félelmekkel gyötörten pezsgőztük át magunkat a Újesztendőbe, s észre sem vettük, hogy különleges szilveszteri látványosságként az ausztrál hatóságok hagyták leégni a Melbourne-i Szépművészeti Központ pirotechnikával teletűzdelt tornyát, Londonban színes olimpiai karikákat rajzoltak az esős éjszakában tomboló százezrek feje fölé,  Lady Gaga, korunk mindig up-to-date super-womanje pedig éjfélkor a mennyekből énekelte le a kristálygömböt a Times Square-en. (Elnézzük neki, hiszen ő New York feleségének tartja magát.) Ad absurdum az is elkerülte a figyelmünket, hogy Magyarországot éjféltől Magyarországnak hívják, Szamoán pedig elmaradt a péntek, így megvalósult a történelem legnagyobb fantasztikus vállalkozása: az időutazás. Pedig semmi más nem történt, minthogy ez a nemzetközi dátumválasztó vonaltól párszáz kilóméternyire fekvő mini-monarchia saját akaratából időzónát váltott. („Saját akarat” – micsoda szitokszavak!) A dolog annyira banális, hogy anno Phileas Fogg is elbambulta, mikor Jules Verne regényének lapjain 80, azaz hetvenkilenc nap alatt körülkalandozott a glóbuszon. Egy kis morgolódást leszámítva tehát minket is hidegen hagy az egész, legfeljebb a nyári időszámításra való visszazökkenéskor túladagoljuk magunkat koffeinnel, hogy éberen bírjuk az aznapi gyűrődést. Bezzeg az oroszok ettől az élvezettől is megfosztották magukat, amikor úgy döntöttek tavaly, hogy nem koptatják az óramutatókat, hiszen a téli időszámítás nélkül is pont olyan hideg van a tajgán, mint azelőtt, és ha Moszkva nem is Brüsszel, egy órával azért így közelebb van hozzá…!

 

A legnagyobb időutazók végül mégis a székelyek maradnak: a román sajtó 70 év után fölfedezte, hogy Szeredában szilveszterkor a magyarul beszélő román állampolgárok egy órát visszabandukolnak az időben, és naná, hogy a Himnuszt szokják magyar éjfélkor elénekelni!

 

 

Mert a Szilveszter olyan arrafelé, mint egy román-magyar hokimeccs a Vákár-csarnokban: bunda nincs, a jeget is fölszántják, ha kell, de végül a vesztes csapat himnuszát éneklik a mazochisták! Jegyezzük meg gyorsan: magyar éjfélhez magyar szellemidézés dukál, és megvan a véleményünk arról, ha szenzációnak látszik, hogy magyarok énekelnek magyar imádságot, hej, regö-rejtem! Különben is: magyarnak lenni jó, sőt annál is jobb, hiszen egy háromszéki magyar kenyér nyerte tavaly a Románia Nemzeti Kenyere trófeát, Amerikában pedig „o româncă din Miercurea Ciuc”, név szerint Kozma Anna, leleményes és dolgos székely menyecske Chimney Cake néven süti az év gasztronómiai szenzációjának számító kürtős kalácsot, a New York Times és Qeens-negyediek legnagyobb örömére!

 

Magyarnak lenni talán még akkor is jó, ha történetesen a Moody’s hitelminősítő jól összekeveri Botswanát Budapesttel és külön érdeklődésre Botswana Köztársaság makrogazdasági mutatóival magyarázza, miért is minősíti le Magyarországot – hiszen ez még mindig nem a legalja, különben is minősítse már le valaki a Moody’s-t! –, és akkor is jó, ha mondjuk a Nemzetközi Úszó Szövetség tünteti ki oklevéllel a világ egyik legjobb vízilabdázóját, Biros Pétert, mint hondurasi sportolót. Ő legalább hazája sporszövetségétől – no nem Hondurastól, hanem a protokoll-listán (is) egy bökéssel alább lévő Hungary-tól – komolyabb elismerét kapott, mint övéitől a székely-román hokiválogatott és az a két román kenu-világbajnok, akik a szó szoros értelmében trikolór evezőkkel lapátolták össze az aranyat, hogy aztán jutalomként egy-egy szatyor fürdőzselére fussa, mosakodjanak a nyomorultak, ha már az aranyszerzés annyira verejtékes munka!

 

Ám a legeslegjobb magyarnak lenni akkor, amikor közzéteszik a világtérképet, amely egyes oszágok férfilakosságának fütyülős méreteiről ad beható tájékoztatást, mert eszerint Európán belül abszolút nagyhatalomnak számítunk és alig pár milliméternyivel maradunk el a világrekoder kongóiaktól! Mi pedig örüljünk, hogy Erdélybe szakadtunk, így valamelyest javíthatunk a lista második felében kókadó mioritikus átlagon. Ez is perspektíva, ha fogytán a nemzet!

 

Szabadság, 2012. január 7.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/68184

Töretlenül jelent a Jereváni Rádió. Ha valaki ne tudná, miről is szólnak a hírei, annak elég annyit megjegyezni, hogy a Jereváni Rádió csupán a humor világában létezik, az igazinak ugyanis Örmény Rádió a becsületes neve. Szakamberei persze nem tagadják meg a Jereváni Rádió mítoszát sem, hiszen a XX. század egyik legfontosabb vicc-hivatkozásáról van szó, amolyan szovjet típusú politikai mórickaságról, amely a lényegi különbségeket jelentéktelen eltérésként fogolmazza meg, ebből fakad a népszerűsége. A Jereváni Rádió” műsorfolyama” tulajdonképpen a '60-as, '70-es és '80-as évek sikersztorija volt, amely éltető közegén, a „Mindannyiuknak a legjobbakat kívánom!” sommázatú gorbacsovi mondattal immár 20 esztendeje szétesett Szovjetúnión is túlmutat és fizikai mérőműszerekkel befoghatatlan hullámhossza máig megtalálja az érzékeny füleket. Gondoljunk csak arra, hogy a legutóbbi euró-mentő brüsszeli csúcson is leginkább a Jereváni Rádió „tudósításiból” szűrhettük le magunknak azt, hogy ebben a nagy büdös brüsszeli bürokráciában senki nem arról beszél, amit mond, semmi nem úgy van, ahogy az történik és pláne semmi nem lesz úgy, ahogy szeretnénk! Ettől még szeretjük, persze, mert Brüsszel a világért sem lesz soha Moszkva! Hogy mennyire nem, az talán kiderül egy, a késő sztálini korszakból származó jereváni rádiós jelentés áthallásaiból. Megkérdezik a Jereváni Rádiót, várható-e hamarosan egy újabb világháború kitörése. Jereváni Rádió jelenti: háború, az nem lesz, de olyan békeharc kezdődik, hogy kő kövön nem marad. („Egy a jelszó, harcos béke, állj közénk és harcolj érte!”)

 

A Jereváni Rádió boldog jelenkorunk történéseiről szóló jelentései közül kettőt szeretnénk előcitálni. Tömörebbek, velősebbek és jóval kevesebb adógarasba kerülnek, mint bármelyik jelentés a kormányhivataloktól és az euro-bürokratáktól! Az első jelentés: mi a különbség a magyar kormány és a Szózat között? A Jereváni Rádió szerint a különbség egy betűnyi: a Szózat úgy kezdődik, hogy „Hazádnak rendületlenül….”, a kormány tagjai pedig hazudnak rendületlenül. (A jelentést ihlető klasszikus szerint „Hazudtunk reggel, éjjel meg este.” Változat a témára: „Szavaztunk reggel, éjjel meg este.” Még jó, hogy az M2 csak délután ötig bírja..) A második, immár nemzetközi súlyú jelentés: ki fogadja pesszimistán és ki optimistán a megszorító intézkedéseket? A Jereváni Rádió szerint az fogadja pesszimistán, aki beszerzi az evőpálcikákat, optimistán pedig az, aki azt hiszi, hogy rizs is lesz. (Rizsa van, de már az sem ingyért!)

 

A Jereváni Rádió virtuális valósághoz igazított változatai az átverő sajtóblogok. Az egyik ilyen, magyar nyelven szórakoztató kiadvány a Hirtelen Online, amely arra alapoz, hogy első hallásra hihető képtelenségeket fogalmaz sajtóhír-formára. Innen tudhattuk meg legutóbb, hogy az „álamfőre” való hivatkozással a Magyar Tudományos Akadémia feloldja az el-ipszilon és a pontos jé közötti feszültséget. (Amit szabad az ökörnek, azt legyen szabad Jupiternek is!) Az is kiderült, hogy ebben a nostradamusi szörnyűségeivel ránk leselkedő 2012-es esztendőben nem csak a maya naptár ér véget, hanem az Újév is péntek 13-ra esik. Magyarul beszélő román (– adott esetben kettős) állampolgárnak (borzgornak és „románnak” egyidőben) viszont 2012-ben is azért jó lenni, mert így a nagy Isten állatkertjének más-más szinezetű papagájaival is értő közelségben eltársaloghatunk. A kedvenc, román nyelven tobzódó átverő sajtóblogom a Times New Roman, amelynek a mottóját egy általunk is éppen eleget hallott népnemzeti műdal adja: „Doamne, ocoleşte-i pe români!” Két aktualitás innen is legyen, a nemzetiségi egyensúly kedvéért. Az egyik vezető TNR- hír szerint a mi álomelnökünk évszázados jószolgálataiért legutóbb a karácsonyfát dekorálta ki Románia Csillagával, a katasztrófa-rovatban pedig arról tudósítanak, hogy a régi jóbarátság hagyományai szerint hazánk egy diplomás siratóasszonyokból álló különítménnyel járult hozzá Kim Dzsongil, a Kedves Vezető temetési szertartásaihoz.

 

Az élet azonban 2011-ben is bizarabb meglepetésekkel szolgált, mint az avatott humorforrások. Vaskos kötet is kevés lenne számbavételükhöz, meg sem kíséreljük a rekordot, csupán szemezgetünk belőlük. Azzal kezdődött minden, hogy a BBC szerint januártól hivatalos foglalkozásként ismerték el Romániában a jövendőmondást. (És a boldog újévnek szépen befellegzett!) Ez azzal is jár, hogy a jósok, asztrológusok és pláne a boszorkányok adókötelessé válnak. (Ugyanebben a körben adóztatnám a manele-sztárokat és a szabálytalanul parkolókat, ezért még a közgadasági Nobel-díjat is megpályáznám az államháztartási hiány fölszámolásával elért eredményeimmel, de ebbe most ne menjünk bele!) A boszorkányok persze rögtön tiltakoztak a szabályozás miatt, átkot szórtak a kormány fejére, mérgező mandragórát morzsoltak a Duna vizébe – ez majdnem olyan hatásos, mint egy Guţă-gurgulázás a Mynele televízióban! –, és bejött nekik: már ma jobban élünk, mint holnap fogunk! Voltak persze nagyformátumú boszorkányok, akik jól fizető ügyfélkörrel a rokolya körül vállalkozásba kezdtek, és nagy hatékonysággal gomboltak le félmilliós vagyonokat az anyjukat is halálba kuruzsoltató, szilikonbögyű celebekről.

 

A törvényi szabályozás furcsaságai Kínát sem kerülték el 2011-ben. Szeptemberben lépett életbe az a kínai törvény, amely megtiltja a tibeti buddhista szerzeteseknek, hogy engedély nélkül újjászülessenek. Ez a megzabolázott reinkarnáció szerintünk sokkal eredetibb, mint a géntechnológia valamennyi vívmánya. Célkeresztben persze maga a dalai láma került, hiszen a reinkarnáció állami felügyelet alá vonásával az ő befolyását kívánják csökkenteni. A Tibetből száműzött, ám a világ vezető kancelláriáiban óvatos tiszteletnek és elismerésnek örvendő vallási vezető hajlott korára való tekintettel már bejelentette, hogy kínai fennhatóság alatt álló területen szóba sem jöhet az ujjászületés. A törvény szerint azonban a Kínán kívül élő tibeti buddhista szerzetesek legálisan nem születhetnek újjá, így a Nobel-békedíjas Tendzin Gyaco várható halálával megtörnek majd a tibeti lámaizmus dinasztikus hagyományai. Tibet pedig a Pekinget Lhászával összekötő gyorsvonatain töretlenül robog a vezető világhatalmi státus felé…!

 

(Folytatjuk jövőben, ha túléljük a maya naptárt...)

 

Szabadság, 2011. december 31.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/67946

A Magyarországról Erdélybe látogatók szinte kivétel nélkül csak a jelentős magyar lakossággal rendelkező régiókat, a Székelyföldet és a Partiumot keresik föl szívesen. A szakrális turizmus már-már misztikus célponttá avatta Csíksomlyót, a táncház-mozgalom és a néprajzi gyűjtések pedig újra meg újra fölfedezték a Mezőséget, Kalotaszeget és a Gyimeseket. A huszonötödik órában még a moldvai csángó falvakig is el-elkocsikáznak a kalandra vágyók. Szomorú viszont, hogy az erősen szórványosodó Dél-Erdély a maga sajátosan magyar vonatkozású szellemi és kulturális értékeivel mintha lekopott volna a térképeinkről. A világ tíz legszebb kastélya között számon tartott Hunyadvárán, az erdélyi Versailles-nak is becézett bonchidai Bánffy-kastélyon és az Árpád-kori pilléreken nyugvó gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházon kívül Dél-Erdélyből alig tapadt meg valami a köztudatban. Évtizedekig állami menhelynek vagy istállónak használt, aztán kövenként széthordott főúri kastélyok, gyülekezetüket vesztett, a pusztulás utolsó stádiumába jutott középkori templomok, városi múzeumok poros raktáraiban kallódó kisajátított műkincsek világa ez, amely az erdélyi történelmi vármegyék hagyatékából még fennmaradt. Azt mondják, Szarajevó az egyetlen város Jeruzsálemen kívül, ahol párszáz méteren belül négy különböző felekezet híveinek emeltek istenházát. Nos, aki Dél-Erdély tájain autózik, számos kis Jeruzsálemet láthat errefelé. Római- és görög-katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok, izraeliták és ortodoxok templomai tornyosulnak mindenütt a vallásszabadság őshazájában, Erdélyben. Efajta Jeruzsálem az egykori fejedelmi város, Gyulafehérvár is.

 

Úton Gyulafehérvárra

 

Erdély kulturális fővárosából, Kolozsvárról bő másfél órás autózással jutunk el a 100 kilométernyire fekvő szomszédos megyeszékhelyre, Gyulafehérvárra. Vonatozni 3-4 órát is kellene a két város között, a buszjáratok azonban kényelmesek és gyakoribbak, aki pedig száguldozni vágyik, Gyalu és Torda között kipróbálhatja Európa legdrágább, az észak-erdélyi sztráda egyetlen megépült pályaszakaszát, amelyen alig lézengenek a járművek. Országúton bosszantóbb a forgalom, de színesebb izgalmakkal kecsegtet. Gyulafehérvár legendáriumához ugyanis szervesen hozzátartoznak az útközben látottak és tapasztaltak. Az érintett helységek neveit néhol magyarul vagy németül is feltüntették, jelezve, hogy ott a történelmi hagyományokkal békében élő vezetőség regnál, netán a kisebbségi lakosság számaránya még eléri a 20 százalékot. Nagyenyed például egyenesen büszke arra, hogy Straßburg am Mieres-ként európaibb, mint pusztán Aiud-ként.

A Kolozsvárral tőszomszéd Erdőfelek viszont sohasem volt magyar többségű település. Szelistyei román határőrök védték itt a várost a Torda felőli úton. Középkori kolostora mellett ortodox püspöki székhely volt egykor, a kolozsvári metropolita ma is viseli a „feleki” címet. Érseki templomát, a moldvai fejedelem, III. István adományaiból épült gótikus templomocskát Kós Károly állította helyre az 1970-es években. Míg Torda felé robogunk, elgondolkodtat a kontraszt a szerény épület és a fölé magasodó széles tetőszerkezetű, moldvai stílusban felépített új ortodox kolostor között.

Az országgyűléseiről is híres Torda mai lakóinak többsége már aligha tudja, hogy 1542-ben a világon elöször itt hirdettek vallási türelmet.  A város főterét uraló gótikus református és barokk homlokzatú római-katolikus templomokhoz erősen megfogyatkozott gyülekezetek tartoznak, de sikerült egy önálló, magyar tannyelvű középiskolát összehozniuk! A városnak látogatható sóbányája van, XVII. századi bányagépekkel, a környéke pedig hemzseg a vonzó célpontoktól. Közel van az V. makedón légió állomáshelye, Potaissa romtelepe, Torockó a maga jellegzetes székely bányászházaival és a festői szépségű Tordai hasadék. No meg itt vannak az 1600-as gyulafehérvári bevonulása miatt „országegyesítőnek” tartott Vitéz Mihály havasalföldi vajda bukásának helyszínei, Miriszló és Szentmihály, négy különböző felekezetű templomával.

Tordáról Felvinc irányába félúton átlépjük Kolozs és Fehér megye határát. Aranyosszék hajdani központjában, az Unirea („egyesülés”) névre keresztelt Felvincen a református templomban páratlan szépségű Anjou-kori freskókat tártak fel a közelmúltban, de nem sokan tolonganak, hogy megtekintsék. A két fűzfa kapcsán irodalmi toposzként is elhíresült Nagyenyedről viszont még mindig tanítják magyarórákon a Jókai-novellát. Így van ez a tanítóképző főiskolát is működtető, Magyar Örökség-díjas enyedi Bethlen Gábor Kollégiumban is, amelyhez az enciklopédista Apáczai Csere Jánostól a matematikus Bolyai Farkasig, a tibetológus Körösi Csoma Sándortól gróf Mikó Imréig vagy a zsoltáros Szenczi Molnár Alberttől az írófejedelem Sütő Andrásig annyi lángelme köthető, hogy e tekintetben párját ritkítja a Kárpát-medencében. Az ódon bentlakásos épület elhanyagolt állapotban van, ami nem a gondatlanság, inkább a szegényes költségvetés eredménye, és ez a szemközt lévő, komor hangulatú hatalmas vártemplomra is igaz, amelyet sehogyan sem sikerül turisztikai célponttá varázsolni. Nagyenyed egyértelműen az erdélyi történelmi főváros vonzáskörében található, nem véletlen, hogy az Academicum Collegium ide költözött 350 éve Gyulafehérvárról.

A két város közti néhány település közül Tövis inkább csak vasúti csomópontjáról nevezetes, pedig római-katolikus templomát Hunyadi János építtette a marosszentimrei vereséget győzelemre fordító hadjárat emlékére. Marosszentimre kicsiny Árpád-kori templomát szintén ő bővíttette gótikus jegyeket viselő, takaros istenházává. Jékely Zoltán drámai erővel verselte meg XX. századi pusztulását, az igazság azonban az, hogy a teljesen elárvult kálvinista templomot mára szépen rendbehozták, persze kulcsát a szomszédos ortodox templom szolgájától kell elkérnie az oda tévedőnek!

(Folyt. köv.)

 

(Megjelent a Magyar Földrajzi Társaság hibvatalos magazinjában, A Földgömb 2011. decemberi számában.)

nálunk is mint a bibliákban

összeszámláltak minden embert

elvegyülni hét milliárdban

a császár elől senki nem mert

 

a barmok vágóhídra mentek

párája már csak húscafatnak

jól fizetett alkalmi szentek

műanyag-szárnyat osztogatnak

 

vízkeresztes heródiások

a golgotát elkerítették

aprószentekről messiások

fejére hull a vérveríték

 

a mennybolt akár egy barokk dal

üstökén aranyszínű festék

szolgálatos szeráfkarokkal

kibélelve karácsonyesténk

 

rossz hírek jönnek napkeletről

a bölcsek nem zarándokolnak

álmodoznak új bábelekről

számláznak mennynek és pokolnak

 

lányanyák a kórházi ágyon

porontyaiktól pénzt remélnek

átsejlik orvostudományon

s felsír egy betlehemes ének

 

ó gyönyörűszép istenáldott

ki nem születhettél hiába

dermedten álmodsz istenálmot

jégvirágnak vagy jégvirága

 

(Megjelent a kolozsvári Szabadság napilap 2011-es karácsonyi ünnepi számában.)

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/archive%2CPArchiveArticleSelectedScreen.vm/id/67752/mainarticle/false/web/false/quick/false/ynews/false

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Történelmet élünk indén, sokkal inkább, mint bármikor a 2001-es szeptemberi merényletek óta. Mintha valóban átrendeződne valami a glóbuszon és nem azért, mert jövőben véget ér a maya naptár, esetleg megjósolta volna Nostradamus vagy Orbán Viktor. Pedig ő tényleg mondott olyasmiket, hogy a régi, nyugati típusú gazdasági fejlődési modellnek annyi, s lám, a kialakulóban lévő globális multipoláris rendszer új központjait, Kínát vagy Indiát alig sújtja az évekre, talán egy évtizedre is elhúzódó pénzügyi-gazdasági válság, miközben a csőd szélére sodródik egy sor hitelekből élő, nyakig eladósodott európai demokrácia, az euró-övezet en block nyüszköléseiről nem is beszélve! Nem véletlen, hogy az Occupy Wall Street-mozgalom, amelyet az amerikai szabadságjogok nagyobb dicsőségére karhatalmi módszerekkel oszlattak fel New Yorkban és Bostonban, az európai nagyvárosokban is követőkre talált, annak jeléül, hogy egyre kevesebben tűrik szótlanul a nemzetközi pénzvilág sötét üzelmeit. A tündérmeséktől a Vilmos brit királyi herceg és Catherine Middleton menyegzőjét, valamint II. Albert és Charlene Wittstock monacói kézfogóját vizenyős szemekkel végigbámuló, boldog tévénézőknek is el kell búcsúzniuk: a civilizált Európában befagyasztják a béreket, emelik a nyugdíjkorhatárt. Ezen már a Vatikánban élő egyenesben boldoggá avatott II. János Pál sem segít. A vén Európának, a büszke nőnek egyre fekélyesebb az arca: Norvégiában, a világ egyik legfejletteb, legtoleránsabb és legbékésebb országában egy (amúgy normális) elmebeteg, Andres Breivik lemészárol egy fél ifjúsági tábort, a londoni Tottenham kerületében dúló garázdálkodás pedig a régi demokráciák őshonos lakosai és a bevándolók között húzódó mély szociális és kulturális szakadékra irányítja rá a figyelmet.

 

Persze mindig történik valami szörnyűség a szomszéd kontinensen, amivel mi, európaiak magyarázni tudjuk, hogy miért nem tanulunk a saját nyomorunkból. Az bizony szép dolog, hogy Dél-Szudán keresztény lakossága népszavazáson és nem (egy újabb) polgárháborúban dönt a világ 196. független államának létrehozásáról. Örülünk a három színesbőrű hölgynek, akik megosztva kapnak Nobel-díjat, és eljátszadozunk a gondolattal, hogy „arab tavasznak” becézgessük a muszlim országokon végisöprő népharagot. Szurkolunk Tunéziának: lehetőleg gyorsan rázza le magáról Ben Ali elnököt, hiszen oda járunk olcsó nyaralásra, pár eurós tevegelésre. Aztán eltátjuk a szánkat, hiszen az Egyiptomot harminc éven át „kiegyensúlyozottan” kézivezérlő Hoszni Mubárakot, akivel a Nyugat is jól összeparolázott, elsöpri egy, a közösségi hálókon szerveződő forradalom. És a tuniszi bazár után immár a piramisokról is le kell mondani egy időre. De mocorognak Jemenben, Bahreinben, Jordániában is a népek! Líbiában már be kell avatkozni, Tripoli körül véres polgárháborúvá fajul a népfelkelés, mellesleg azt a temérdek líbiai olajat is ki kell termelni valakinek… Jelentem: Damaszkuszból is lövik a tüntetőket, a szír olaj pedig…!

 

Tovább is van, mondjam még? Budapesten sokadjára temetik a jogállamiságot – sokan ebből élnek –, véget ér az űrsiklókat futtató Space Shuttle amerikai űrprogram, eztán mehetünk űrturistának Moszkvába, Putyin elnökkel még legalább egy évtizedig stabil marad a rendszer. A világ népessége hirtelen eléri a 7 milliárd főt – a megtisztelő címért mit sem sejtő csecsemők hada vetélkedik –, ezzel szemben a Kárpát-medencében zajló népszámlálások híjával találnak mindannyiunkat. És  Japánban a valaha mért legerősebb földrengést kísérő szökőár miatt atomkatasztrófa fenyeget Fukusimából. Az esztendő szépen megtizedeli az európai poltikusok színe-javát: elviszi a volt államelnök és jogtudós Mádl Ferencet, a páneurópai gondolat arisztokrata doyenjét, Habsburg Ottót, a szépírónak és demokratának egyaránt elsőrangú Václav Havelt, de nem kíméli a sötét erőket sem. Végre letartóztatják és Hágában megvádolják a délszláv háborúk vérengző generálisát, Ratko Mladicsot, kommandós módszerekkel tíz éves hajsza után kivégzik Oszama Bin Ládent és meglincselik a líbiai diktátort, Moammer Kadhafit. Igen, történelmet élünk: Moammer Kadhafira például sokan még az Aranykorszakból emlékszünk, amikor persona non grata volt a nyugati kancelláriákban, de vígan parolázott Nicolae Ceauşescu elvtárssal, az Előre címlapon hozta volt a témát…

 

És itt álljunk meg egy pillanatra. Nemrégiben viszolyogtam végig Andrei Ujica zseniális, maratoni dokumentumfilmjét, az Autobiografia lui Nicolae Ceauşescu-t. Két igazán döbbenetes rész jut hirtelen az eszembe, mindkettő a mi diktátorunk baráti látogatásáról szól Kim Ir Szen Koreai Népi Demokratikus Köztársaságában. Arról a látogatásról van szó, amelynek a Megéneklünk, Románia fesztivált , a bukaresti „Casa Poporului”-t és a hozzá vezető Győzedelmes Szocializmus sugárútat, a 80-as évek lehetetlenségeit köszönhetjük. Ízelítőt kaptunk ugyanis – keserű pirulát! – a Phenjanban akkor már javában tomboló, hamisítatlan kimirszeni személyi kultusz csodáiból, és fogalmat alkothattunk arról, hogy a világ egyetlen kommunista dinasztiájának alapítója hogyan vezeti népét a marxista-leninista politikát leváltó és az önellátáson alapuló dzsucse-ideológia mentén.

 

 

 

Mi szerencsésebbek voltunk, mint Észak-Korea népe: végülis egy zavaros rendszerváltással megúsztuk. Ők azonban már több, mint 60 éve kínlódnak a világtól elszigetelten, atomhatalmi ambíciókért koplalva. Generációk nőttek föl úgy, hogy a Nagy Vezéren és a nyomdokába lépő Kedves Vezéren kívül a világhoz nincs más viszonyítási pontjuk, és fogalmuk sincs arról, hogy létezik emberséges életforma Észak Korea határain kívül is. Ellenségek vannak. Dél-Korea például, amelynek nyelvjárásától a hermetikus elszigetelődés miatt már kiejtésében, igeragozásában és szókészletében is megmutatkozik az északi nyelvjárás különbözősége.

Kim Dzsongil, a Kedves Vezér halálhíre jócskán meglepte a világot. „Méltó” követője volt a Nagy Vezérnek és a dinasztikus hagyományok szerint egy szívrohammal távozott az élők sorából. Egészségi állapota szintúgy államtitok részét képezte, mint hajdan a Nagy Vezéré, nyavalyái miatt apjához hasonlóan szigetelte el magát a nyilvánosság elől. A személye körül elrendelt hírzárlattal még az erősen érdekelt dél-koreai hírszerzés is nehezen birkózott meg. Az elhárítás hatékonyságáról sokat elárul, hogy a halálhír jól időzített bombája végül a phenjani állami televízióban robbant, keserves jajgatásokkal kísérve.

 

 

 

De nem ezért érdekes, ami most Phenjanban történik, még csak nem is azért, mert egy hisztérikus gyász képsorai járják be a világsajtót, amelyekről a barbie-demokraták úgy gondolják, hogy azok csak egy felsőbb utasításra megnyilvánuló tömegpszichózis dokumentumai. Hanem azért, mert egy olyan eseménynek vagyunk a szemtanúi, amelynek a végkifejlete torkollhat egy újabb háborúba is! Nem véletlenül rándult össze Dél-Korea, Japán, az Egyesült Államok és még egy sor érintett ország illetékeseinek a gyomra. Kim Dzsongil utódlása látszólag biztosított, egy hatalmi harcnak azonban súlyos következményei lehetnek a térségre nézve.

RTV Kolozsvár - Erdélyi Figyelő, 2011. november 25.

(Édesapám éppen hetvenéves lenne, az ő emlékének ajánlom. Odaát már nincs szükség átváltozásra...)

 

Kora szürkület volt, amikor édesanyámnak az életére törtek. Védekezni sem tudott: a saját kapujában agyba-főbe verték. Lila foltok éktelenkedtek a testén, arcát – a lélek tükrét – szeme sarkától a szája szögletéig szakították alja, középkori módon. A legrosszabra készültem fel akkor. Mire hazajutottam, Isten tudja, honnan, tizenhárom öltéssel az arcán feküdt a kórházi ágyon és hálálkodott a fennvalónak, hogy évekkel ezelőtt megromlott a látása. Ha szemüvege meg nem védi, semmit sem látna bal szemére. Ha nem edződött volna testi-lelki nyomorúságokon, harmadnapjára temethettük volna. De meggyógyult, amennyire gyógyulhatott. Csak a tükörbe ne kellene nézni reggelente… Csak az utcára ne kellene menni többé…! Családunk valamennyi tagjában maradandó nyomot hagyott a szörnyűség. Az unokák rémültek meg a legjobban és ők dolgozták föl a leghamarabb. Édesanyám humorérzéke kivirágzott – ez a szerencséje! –  szemében azonban ott bújkál a páni félelem. A többiek fegyelmezik magukat. Én azóta nem kívánkozom haza. Ha mégis megyek, az anyám udvarolja ki. De nem kívánkozom. Karácsonyra sem. Halottak napjára sem. És örülök, hogy halottak napjára nem lett kötelezettségem. Elhunyt szeretteink haló poraikban is megbocsájtják, hogy iszonyom lett attól a helytől.

 

A gyertyalángot mégsem nélkülözhetem. Akárhol is lennék, vannak ott halottaink. Így van ez már a Kárpát-medencében: „apáink arcán járunk”. A Sétatéren is, ahol dübörögnek a munkagépek az 56-osok szerény emlékműve körül. „Halott viárgok illatát nyögik a fák, és megrázkódik a táj, valami véget ért, valami fáj.” A halálra sebzett gesztenye-törzsek mint csontvázak a tömegsírból, meredeznek az ég felé. Már-már 56-osok. Dehogy akartak hősök lenni, dehogy akartak forradalmat! Élni szerettek volna, szeretni szerettek volna, nevetni, sírni, megöregedni csendben. Egyetlen gyertya lángja reszket értük, erre nem jár ma rajtam kívül senki. Tovább megyek. A Színházban ott sorakoznak a legendák az emeleti csarnok csendjében. Ők a Halott osztály, à la Tadeusz Kantor. És ott, az égi társulatban játszanak – velünk. Az emlékeinkkel. Ille Feri bácsi fogyó kellékeit, kenyeret és kolbászt osztogatott a nebulóknak anno. Az ember tragédiája… Nagy Dezsőtől nevet örököltem, van, akinek még eszébe jut, mit is. Jólesik, ha úgy szólítanak. László Gercsi bácsi négy esztendejét pazarolta ránk, hogy beszélni tudjunk. Az angyali hangú Kriza Ágnes csak felet, hogy lélegezzünk: az utolsó lehelletéig. Ott vannak mind, a Házsongárdban, meg itt vannak velünk.

A Szentegyház árnyékában Márton Áron szobra búcsújáró hely lett. A koszorúkat nem lopkodja senki, pislákol is mécses, mint imádság az oltárszekrény mellett. Mint vészkorszakban a lelkiismeret. Meg is ölel titokban, míg az alvó gyertyákat gyújtogatom a talapzatánál. Odaát, a minoritáknál ugyanilyan gyertyákat gyújtogatnak azok, akiknek ő viselte gondját, hogy be ne darálja a rendszer. Vajon ma hoz közülük valaki legalább egy lángot? Én mindenesetre viszek egyet hozzájuk, a kriptában nyugovókért, régi magyar lelkekért, akikkel nem gondol ma senki. Mert saját halottjaink vannak, birtokos ragozással. Egyszer egy esztendőben, Halottak napján felvirágozzuk sírjainkat – a magunkét, ahová készülünk titokban. Vonulunk mindannyian a Házsongárdjainkba, pedig a másvilágot nem lehet egyszeri látogatással megváltani, mint fix összegért a pár köbméter földet, mely ápol s eltakar. Mert nem takar: kiebrudalnak sírjainkból az élelmesebbek. Bánffy Miklóst még nem lehet. Berde Mózest még nem lehet. Szenczi Molnárt még nem lehet. Apáczait még nem lehet. Börlöni Farkast, Brassai Sámuelt, Jósika Miklóst még nem lehet. Dsidát, Szilágyit, Szentgyörgyit sem lehet. Kéler Ilonát már igen: a felejthetetlen művésznőt szépen elfalazzák a világ elől, mint amaa régi lánykát a Bethlen utcából: ITFEKZIKPECHI THOLHERESIA NOSLEANIA KATAAD1585. A többieket már igen: süllyednek a tumbák, porladnak a címerek, olvadnak a halotti maszkok, a nevek lekopnak és kikopnak az emlékezetből. Ismeretlenek leszünk, mint a sírkert végében a honvédek: legfeljebb Kapronczai önkéntesek, egy-egy szánalomból égetett miligyertyával.

Mert…

„vannak vidékek ahol csak a hant
tudhatja már hogy ki nyugszik alant
régen kikorhadt fejtől a kereszt
a zsidók hamvát meg ne itt keresd
s ki érti már a megmohosodott
márványon az örmény föliratot”

  

(A vendégszövegek Farkas Árpád, Kovács Ákos, ill. Kányádi Sándor tollából valók. Az idézett sírfelirat mai olvasata: Itt fekszik Pécsi Tölcséres János leánya, Kata, Anno Domini 1585.)

 

Szabadság, 2011. november 3., vezércikk.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/65393;jsessionid=66A326EB0ED3E89668A391C2E4D2897C

Az RTV Kolozsvár Erdélyi Figyelőjének vendége voltam.

 

Néhány héttel ezelőtt az egyik országos napilap internetes szavazáson jelölte ki, mi tekinthető egy-egy romániai város szimbólumának. A kolozsvári szavazáson a szavazók kétharmada gondolta úgy, hogy a főtéri Szent Mihály-templom és a Mátyás-szoborcsoport együttesével semmi nem veszi föl a versenyt. Nos, azóta újabb emblematikus épülettel gazdagodott Kolozsvár belvárosa, mely alkalmas arra, hogy a közismert és közkedvelt létesítmények sorában helyet követeljen magának. Október elsejével a Kolozsvár Arénát a polgárok is birtokukba vették, és ez bizony sok fejtörést okozott a környékre plántált forgalmistáknak. A pópákkal és politikusokkal teljes ünnepélyen a miniszterelnök, civilben futballrajongó nem csak de facto, de képletesen is betalált a hálóba. Komoly politikai akarat és jól bebiztosított költségvetés kellett ahhoz, hogy pénzügyi-gazdasági válság idején Kolozsvár UEFA Elite kategóriás futballstadionnal gazdagodjon. Az eredmény azonban lenyűgöző, nem csoda, ha nagy a tolongás a babér-aratáson!

 

A Kolozsvár Arénát az ország legszebb stadionjaként harangozták be. Sziluettjét tekintve a kissé futurisztikus építmény valóban izgalmas látványossága Kolozsvárnak. A Fellegvárról alátekintve meghatározó, XXI. századi eleme lett a várospanorámának, mely annyira könnyedén illeszkedik a környezetébe, hogy a botrányos körülmények között fölavatott bukaresti Nemzeti Aréna és a félkész állapotban lévő plojesti stadion látványvilága nem versenyezhet ezzel. A stadion gyepszőnyeg-borítása bizonyára nem lesz akkora csalódás, mint a bukaresti fiaskó, bár mifelénk az is „élményszámba” megy, ha egy mérkőzésen a szó szoros értelmében fölszántják a pályát a futballisták.

 

Bosszúság azonban a Kolozsvár Arénát is körbelengi. Megyei tanácsi határozat kellett ahhoz, hogy a közpénzen épült sportlétesítmény kizárólagos használati jogát az egyetemiek futballcsapata ne sajátíthassa ki magának, és adott összegű bérleti díj ellenében azt bármely másik használhassa. Például a „bozgor” vasutasok. Nem tudni persze, hogy az el-elvaduló futball-fanatizmus mennyire becsüli majd meg a civilizált körülményeket. Elgondolkodtató, hogy már az avatáson is megjelentek a szennyes szövegű transzparensek. A hajdani városi stadion 1.500 férőhelyes, faszerkezetű lelátójától a Ion Moina Stadion megroggyant betonszerkezetén át a 30.596 férőhelyes Kolozsvár Arénáig hosszú út vezet, amely a Galatasaray feletti 8-1-es győzelemmel kezdődött és azóta minden kolozsvári polgárnak belenyúltak a zsebébe, hogy fenntarthassák. Ez a létesítmény tehát a városé, amelyben minden kolozsvárinak jól kellene éreznie magát. Még a magamfajta futball-idegeneknek is!

 

Szabadság, 2011. október 3. http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/63881

Fotóriport - szabadsag.ro

http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PhotoReportScreen.vm/id/63871

Tizenöt évvel ezelőtt, valahol a Kárpát-medencében egy kisvárosi parókia vendégszobájában szálltam meg néhány éjszakára. Nyáridő volt, én csavarogtam és ott olcsó, de kényelmes szállást ajánlottak. A vendégszoba asztalfiókjában egy Makovecz-templom rajzai hevertek. Máig nem tudom, hogy kerültek oda és mi lett a sorsuk. Elállt a lélegzetem, hiszen ilyet addig még sohasem láttam, és most egyszerre teljes dokumentáció hevert előttem. Felejthetelen élmény volt a jövőbe pillantani. Titkos is és misztikus, kicsit utópisztikus, hogy Romhányi rajzfilmes bon mot-jával éljek.

 

Akkoriban már sokat hallottunk Makovecz Imréről, a zseniális magyar építészről, akinek alkotásait messze földről járnak megcsodálni. Hungarikumnak számított, pedig a hungarikumokról még divat sem volt beszélni. „Nem védem a hungarikumot, hanem csinálom.” – érvelt egy fantáziátlan riporteri kérdésre válaszolva. Mert valóban: 1992-ben, a sevillai világkiállításon olyannak mutatta meg hazáját a magyar pavilonnal, amilyennek már csak a meséink és legendáink őrzik. A székely ácsmesterektől hangos építőtelep ugyanolyan látványosságnak számított, mint a bárkaszerű, mégis templomot idéző kész pavilon, amelynek bordázata Kolumbusz világutazásáról mesélt, hét különböző tornyának ünnepi harangjai pedig a nándorfehérvári diadalt zengedezték.

 

Makovecz Imrét a magyar organikus építészet megalapozójának tartják, bár egységes definíció magára „a múlt és a jövő építészetének” becézett  irányzatra nem is létezik, inkább körülirják és egy, a megnyilvánulási formáiból megérthető filozófiának mutatják be. Makovecz is eszerint alkotott. Munkássága misztikus őstudásba gyökerezik, akár a katalán Gaudié. Tudatosan érzékelte és alkalmazta a párhuzamokat a környezet és művészete között, és amit alkotott, azt a magyar nyelv bravúrjaival igazolni tudta. Palasztikusan magyarázta, hogyan és miért is tartozik össze az ég a földdel, a víz a tűzzel, a gyökér a lombkoronával, és hogyan békül össze  pogány és keresztény a szakrális hagyományokban. Minden egyes épületének úgy kellet kinéznie, mintha az aljuk a földből nőtt volna ki, a teteje pedig az égből esett volna rá. Bárki megértheti, mi ennek az őstudásnak a tika, ha belegondol abba, hogy nálunk, magyaroknál az ajtónak, ablaknak szeme, szárnya, szemöldöke van, a tetőnek fara és gerince, a mennyezetnek bordázata, a háznak homloka, az oszlopnak feje, törzse, lába. Bárki lépjen a Farkasréti-temető ívelt gerendás ravatalozójába, úgy érzi, mintha csak egy emberi test mellkasába lépne. Láttam, jártam ott. Megváltoznak a dimenziók. Lábasház, ablakszem, tetőgerinc vagy oszlopfő – ha tetszik, ez az organikus építészet Makovecz szerint.

 

Ő pedig a közösség szolgálatában alkotott. Stílusteremtő volt, akinek hitvallása szerint a szellemi értékeket nem azért kell az alkotó és gondolkódó embernek felmutatni, hogy másnak mutogassák, hanem hogy  az a közösség láthassa és annak váljon hasznára, amely kitermelte magából az alkotót. Vallotta, hogy úgy lehet javára egy közösségének, ha nem csak a saját szenvedélyét szolgálja ki, hanem a közösségét is, amelyből vétetett. Szívügyének tekintette tanyák és és faluházak rehabilitációját ugyanúgy, mint emblematikus középületek megalkotását. A közösség önálló felemelkedésének feltételeit kívánta megteremteni, s erre józan paraszti léthez mért megoldási javaslatai voltak: a gazdaságok maradéktalan megművelése és a közösségi élet újjászervezése, melynek egyaránt otthona lehet az iskola, templom vagy művelődési ház. Szóhasználatában az egymásra utaltság és a szolidaritás nem katasztrófa-fogalmak, hanem egy közösség teremtő erejének, a szeretetnek a szinonímái.

 

Ellenzői gyakran nem is az általa tervezett épületek látványvilágával, építészeti megoldásaival, netán filozófiájával vitatkoztak, hanem olcsó célozgatásokkal a modernizmus hiányát emlegették és személyes hitvallásából űztek gúnyt. Ám tévednek azok, akik előítéletektől vezérelve csak a hagyomány és az ősmagyar partikularitások erőltetését vélik fölfedezni Makovecz művészetében, hiszen azok a jelképek és megoldások, amelyekkel egyedivé, de mindenki számára otthonossá varázsolta épületeit, hagyományosan magyar és hagyományosan egyetemes jelképek ugyanakkor. Keserűen emlegette, mint rossz példát, hogy a németroszági Vitten-Annenbe tervezett épületei azért nem valósulhattak meg, mert a megrendelő „túl németnek” tartotta a terveket, ez pedig abszurd és nincs tartalma, csak félelme van.

 

Népszerű volt, és mégsem az. Elismert és meg nem értett zseni. Munkásságát szakmája legrangosabb díjaival ismerték el, varázslatos épületei szerte Magyarországon és a Kárpát-medencében megtalálhatóak. Napi élménye a Kárpát-medence, mondogatta. Csíksomlyón, a nyeregben áldozati oltár, Csíkszeredában katolikus templom, Kolozsváron és Vargyason református istenháza, Sepsiszentgyörgyön ravatalozó őrzi az emlékét, és talán felépül egyszer a terveiben pompás temesvári református templom is, amelyet készen már soha nem lát a megálmodója. Budapesten a farkasréti ravatalozó rehabilitációján kívül egyetlen általa tervezett középület sem öregbíti hírnevét. Az a város, amelynek díszpolgára volt, tulajdonképpen mostohán bánt vele. Látványtervek őrzik csupán, hogyan is álmodta misztikussá a Gellért-hegyet, a Szentek és Kárhozottak Templomának tervrajzain atlantiszi vízió bontakozik ki. Káromkodásból katedrális!

 

Legutóbb a vörösiszap-ömlésben pórul járt Kolontár és Devecser házsorait álmodta újra. Takaros magyar falu képében születtek újjá ezek a halottnak hitt települések, élhető és egyéniséggel rendelkező környezetet biztosítva a sokkoló napokat megélt faluközösségeknek. Nem sablonra gyártott sorházak épültek, hanem egyedi tervezésű, barátságos épületek, amelyekért rajonganak az iszapkárosultak. A világszerte páratlan katasztrófa gyors és hatékony fölszámolásából Makovecz tevékenyen kivette a részét, az elismerés dicsfényéből viszont alig hullot rá valami.

 

Novemberben lett volna 76 éves.

 

Szabadság, 2011. szepetmber 28., Kult-túra.

http://szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article%2CPArticleScreen.vm/id/63662